Alacsony a Duna vízállása

Az idei aszály már június végére, július elejére megtette a hatását: más magyarországi folyók, illetve tavak – a Balaton és a Velencei-tó – mellett a Duna vízállása is nagyon alacsony. Nemrég azt lehetett olvasni a hírekben, hogy a látványosan csökkenő vízszint miatt Baján a szabadstrandot is bezárták.

Baja és a Duna alacsony vízállása nem először szolgáltatott témát egy blogbejegyzésünknek. Nyolc éve, 2018 októberében a város, valamint a Gemenci-erdő melletti folyószakasz példáján mutattuk meg, hogy néz ki az alacsony vízállás Sentinel-2 optikai műholdképeken. Ez alkalommal a folyó Baja alatti szakaszáról készült Sentinel-2 képeket választottunk. A színezés ezúttal is hamis, de most a növényborítást élénk pirossal, a közeli infravörös sávban készül felvételt kiemelő módszerrel készült. Az idén június végi állapot a csúszka elmozdításával összehasonlítható a két évvel ezelőtti július eleji állapottal, amikor volt bőven víz a folyómederben.

Baja városa a jobb oldalon látható. (Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2024, 2026 / Copernicus Browser / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

De nem csak a Duna fő medrének partjain érdemes figyelni a frissen szárazra került, így világos drapp színükkel a víz kékjétől és a növényzet pirosától élesen elütő homokpadokat. A folyó mellék- és holtágain is látványos a változás. A legtöbb ilyen víztest igencsak visszahúzódott vagy el is tűnt, helyükön a piros szín azt jelzi, hogy a területet benőtte a növényzet is. A Sugovica, a Duna bajai mellékága (a kép alsó részén a fő medertől keletre, illetve délre) sem bővelkedik most a vízben.

Kapcsolódó linkek

Kanada rejtett óriása, a Nagy-Medve-tó

Az Európai Űrügynökség (ESA) földmegfigyelési sorozatának múlt heti műholdképe Kanada egyik természeti kincsét, a Nagy-Medve-tavat mutatja be. A Copernicus program egyik Sentinel-2 műholdjának adataiból készített hamisszínes kép a tó különleges formáját, tagolt partvonalát és a környező érintetlen tajgát örökíti meg. Bár a Nagy-Medve-tó nem túl közismert, valójában a teljes terjedelmében Kanada területén fekvő tavak közül a legnagyobb, és a Föld tavai közül is a nyolcadik legnagyobb. Vízfelszínének területe meghaladja a 31 ezer négyzetkilométert, vagyis épp harmadakkora, mint egész Magyarország.

A Kanadán belül az Északnyugati területeken fekszik, a sarkkörtől alig valamivel délre. Ennek megfelelően az év nagy részében zord éghajlat uralkodik itt: a tavat rendszerint november végétől egészen júliusig vastag jégréteg takarja. A rövid nyári időszakban azonban a jég elolvad. Az emberi civilizáció ártalmaitól jórészt érintetlen tó kristálytiszta vizét mély öblök és hosszú félszigetek szabdalják. A környező tájat szinte teljes egészében erdők és tundrák veszik körül, emberi település alig található itt.

A Nagy-Medve-tó képe a Sentinel-2 kamerájának látható és infravörös felvételeiből összeállítva. Az idén június 17-én készített kép még jelentős, de már repedező jégborítást mutat, amely a partok mentén és a környező sekélyebb, gyorsabban felmelegedő tavacskákban el is olvadt. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2026 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)

A Sentinel-2 képén kirajzolódó partvonalat az utolsó jégkorszak hatalmas gleccserei formálták. A több kilométer vastag jégtakaró lassan előrehaladva kivájta a mélyedéseket, majd visszahúzódása után olvadékvíz töltötte fel azokat. A tó ma a Mackenzie folyórendszer része, vizének jelentős része a Nagy-Medve-folyón keresztül jut el a Jeges-tengerbe.

A Nagy-Medve-tó nemcsak természeti szépsége miatt különleges, hanem ökológiai szempontból is kiemelkedő jelentőségű. Élővilága rendkívül gazdag, számos halfaj, vízimadár, valamint nagytestű emlősök – rénszarvasok, jávorszarvasok és grizzlymedvék – élnek a környéken.

Az ilyen műholdfelvételek nem csupán látványosak, hanem tudományos szempontból is értékesek. A Copernicus Sentinel-2 műholdpáros rendszeres megfigyelései segítségével a kutatók nyomon követhetik a jégborítás évszakos változásait, a növényzet állapotát, az erdőtüzek nyomait vagy éppen a klímaváltozás hatásait az északi ökoszisztémákra. Még bolygónk legérintetlenebb vidékei is folyamatosan változnak, és ezeknek a változásoknak a megértésében fontos szerepet kap az űrből végzett földmegfigyelés.

Kapcsolódó linkek

Ég veled, Sentinel-1A!

Több mint tizenkét évnyi, az eredeti várakozásokat (6 év) lényegesen felülmúló szolgálat után véget ért egy korszak. 2026. június 29-én hivatalosan is befejezte működését az európai Copernicus földmegfigyelési program Sentinel-1A radaros földmegfigyelő műholdja. A műhold éjjel-nappal, felhőkön és borult égen keresztül is megbízható adatokat szolgáltatott bolygónk felszínéről. Utolsó felvételei Izland nyugati részét és az ausztráliai Melbourne térségét örökítették meg, mintegy szimbolikusan jelezve küldetésének globális jelentőségét.

A Sentinel-1A egyik utolsó pillantása Európára. A radaros műholdkép (szürkeskálás, balra) Izland nyugati felét ábrázolja. 2026. június 29-én magyar idő szerint 20:69-kor (18:59 UTC) készült. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2026 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)
Melbourne, Ausztrália. A Föld átellenes oldalán, 43 perccel (nagyjából fél pályaperiódussal) később készült a Sentinel-1A utolsó radarképeinek egyike. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2026 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)

A 2014-ben indított Sentinel-1A volt a Copernicus program első műholdja, amely korszerű C-sávú, az apertúraszintézis elvén működő radarrendszerével forradalmasította a földmegfigyelést. Adatainak segítségével a kutatók nyomon követhették a földrengések okozta felszínmozgásokat, a gleccserek és jégtakarók változásait, az erdőirtásokat, az árvizeket, valamint a tengeri jég és a hajóforgalom alakulását. A műhold mérései nemcsak a tudományos kutatásban, hanem a katasztrófavédelemben és számos gyakorlati alkalmazásban is nélkülözhetetlenné váltak.

A mostani búcsú azonban nem jelent kiesést az adatszolgáltatásban. Az üzemeltetést végző Európai Űrügynökség (ESA) szakemberei az elmúlt hetekben gondosan átrendezték a Sentinel-1 műholdcsalád tagjainak pályáit, hogy a fiatalabb Sentinel-1C és -1D zökkenőmentesen átvehessék elődjük szerepét. Az új konfiguráció biztosítja, hogy a Copernicus radaros megfigyelései a jövőben is megszakítás nélkül folytatódjanak.

Számtalan blogbejegyzésben mutattunk már be Sentinel-1 képeket és számoltunk be eredményekről. Külön kiemeljük, hogy Sentinel-1A adatok alapján, interferometrikus módszerrel készítettük el Magyarország első nagyfelbontású felszínmozgástérképét. Köszönjük, Sentinel-1A!

Kapcsolódó linkek

Kiszáradó Velencei-tó

Alacsony vízállási rekord a Velencei-tónál – ezt a címet adtuk egy négy évvel ezelőtti augusztusi blogbejegyzésünknek. A 2022-ben alacsonynak számító vízállást mostanra sikerült jócskán alulmúlni. Akkor azt írtuk: „július végére a Velencei-tó Agárdnál elérte a 62 cm-es vízállást, amire a hiteles mérések 1939-es kezdete óta nem volt példa”. Ehhez képest a legfrissebb mérések 2026. június végén 49 cm-t mutattak. És hol van még a július vége… Ráadásul a megmaradt kevés víz hőmérséklete meghaladja a 30 Celsius-fokot, ami nem igazán teszi alkalmassá a kellemes fürdőzésre. Ha idén is havonta 6–8 cm-rel csökken a vízszint, akkor ősz elejére 30 cm körüli érték körül dőlhet meg a negatív rekord.

Alább két Sentinel-2 műholdképet hasonlíthatunk össze a csúszka elmozdításával. Az európai Copernicus földmegfigyelő program optikai távérzékelő műholdjai által négy év különbséggel készített, a valódi színeket visszaadó képekről van szó. Nem csak a 2022-es, amúgy is száraz évhez képest látható vízálláskülönbségek a feltűnőek a partok megváltozott vonala, az összehúzódó vízfelület révén. Ez a tó keleti csücskében, Velencénél, valamint alul középtájt, Gárdonyban a legnyilvánvalóbb. Az algásodás következtében a víz színe is élénkzöldre változott 2026. június végén.

(Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2026 / Copernicus Browser / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

Kapcsolódó linkek

Dél-afrikai földek a szivárvány színeiben

Első pillantásra úgy tűnhet, mintha egy modern művész absztrakt festményét látnánk: élénk vörös, zöld, kék és narancssárga foltok tarkítják Dél-Afrika mezőgazdasági területeit. A látványos kép azonban nem művészeti alkotás, hanem az amerikai (NASA) és az indiai (ISRO) űrügynökségek közös radaros földmegfigyelő műholdja, a NISAR (NASA–ISRO Synthetic Aperture Radar) adataiból készített hamisszínes kép.

A felszínről visszavert radarjelek polarizációs tulajdonságai alapján, tíz különböző időpontban felvett L-sávú NISAR radarfelvételekből készített kombinált kép információval szolgál a mezőgazdasági termelésről. (Kép: Paul Siqueira, UMass Amherst, NISAR GCOV adatok / NASA Earth Observatory, Michala Garrison)

A Dél-afrikai Köztársaság Szabadállam (Free State) nevű tartományában járunk, az ország mezőgazdasági szempontból fontos térségében. A Bloemfonteintől északra fekvő területet Kukorica-háromszögnek is nevezik. Nem véletlenül, hiszen az ország egyik legjelentősebb gabonatermő vidéke, ahol a Vet folyó (Vetrivier) vize életet visz az egyébként félsivatagos tájba. A kör alakú öntözött parcellák és a szögletes táblák mozaikszerű mintázatot alkotnak a műholdképen.

Habár a színek „hamisak”, vagyis az apertúraszintézis elvén működő radarberendezés a műholdon természetesen nem ilyennek látja a tájat – már csak azért sem, mert nem a látható fényben, hanem a rádiós (mikrohullámú) tartományban működik –, a színeknek természetesen jelentésük van. Ráadásul itt nem is egyetlen radarképről, hanem több eltérő időpontban végzett mérés adatainak kombinációjáról van szó. A zöld a növényzettel borított területeket jelöli, a vörös a kopár felszíneket mutatja, míg a kék arra utal, hogy milyen gyorsan változott a növényzet a 2025–2026-os vegetációs időszak során. A különböző színek keveredéséből a kutatók következtethetnek arra is, hogy milyen növényeket termesztenek az adott területen, és azok hogyan fejlődtek a hónapok során.

A NISAR különlegessége, hogy nem a növények színét figyeli, mint a hagyományos optikai távérzékelő műholdak, hanem radarjelekkel vizsgálja azok szerkezetét. Az optikai műholdakkal ellentétben felhős, borult időben, sőt akár éjszaka is képes adatokat gyűjteni, és pontos képet ad a növényállomány fejlődéséről. Az itt bemutatott kombinált kép tíz különböző műholdáthaladás adatain alapul, amelyeket 2025 novembere és 2026 márciusa között rögzítettek.

Az ilyen típusú megfigyelések a fontos szerepet játszhatnak a mezőgazdasági termelés nyomon követésében. Segíthetnek például az öntözés hatékonyságának vizsgálatában, a terméshozamok előrejelzésében, valamint annak megértésében, hogyan reagálnak a növények a változó éghajlati viszonyokra. Ez különösen aktuális Dél-Afrikában is, ahol az elmúlt években többször is súlyos aszályok veszélyeztették a kukoricatermést és az élelmiszer-ellátás biztonságát. Az európai Copernicus földmegfigyelési program is készül a maga L-sávú radaros műholdjával, a ROSE-L-lel, amely várhatóan 2028-ban indulhat.

Kapcsolódó linkek

Egy tornádó nyoma műholdképeken

A NASA földmegfigyeléssel foglalkozó oldala, az Earth Observatory nemrég egy olyan Landsat-8 műholdképet mutatott be, amelyen jól látható a Mississippi államban található Brookhaven városától délre május 6-án végigsöpört tornádó nyoma. Nem ez az első eset, hogy egy tornádó után és előtt készült műholdképeket hasonlítunk össze valamely blogbejegyzésünkben, és legutóbb is épp Mississippi volt a helyszín. Természetesen mi nem amerikai, hanem európai műholdképekkel illusztráljuk a hírt, méghozzá a Copernicus program optikai Sentinel-2 és radaros Sentinel-1 műholdjainak képeivel. Hiszen a tornádó pusztítása által a tájon hagyott „sebhely” nyoma mindkét típusú távérézékelő űreszközzel kivehető.

Az Egyesült Államok déli részén fekvő Mississippi állam középső részén járunk, ahol május elején több tornádó söpört végig. Bár a vihar egy adott helyen csak néhány percig tombolt, hatása később egyértelműen felismerhető a műholdképeken. A sérült erdősávok és letarolt területek a környezetüktől eltérő színben húzódnak végig a növényzettel borított tájon. Az alábbi két hamisszínes Sentinel-2 műholdkép, amelyen a vörös, zöld és kék alapszínekhez a műhold multispektrális kamerájának 13 különböző sávjából rendre a B3, B11 és B12 jelűeket társítottuk, a tájat a tornádó pusztítása előtt, illetve után mutatja. A két, felhőmentes körülmények között készült kép a csúszka elmozdításával összehasonlítható. Így tűnik fel igazán a Brookhaven (középen fent) városától, Lincoln megye székhelyétől délre húzódó sáv.


(Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2026 / Copernicus Browser / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

A tornádó nyomát Sentinel-1 radaros műholdképen is megfigyelhetjük. Itt is hamisszínes képről van szó, ebben a kombinációban az alapszínekhez a képpontok radarvisszaverő képességére jellemző, különböző polarizációjú (VV és VH) intenzitásértékeket, valamint a VH/VV arányt rendeltük. A tornádó elvonulása után a kidőlt fák és a megbolygatott felszín jobban visszaszórja a radarjeleket a műhold irányába, ezért válik megfigyelhetővé a pusztítás sávja. Alább a radaros Sentinel-1 képet a május 14-éről származó, már fent is látott Sentinel-2 optikai műholdképpel lehet összehasonlítani.


(Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2026 / Copernicus Browser / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

A képeken is jól kivehető, hogy egy tornádó útvonala nem nyílegyenes. A forgószél intenzitása folyamatosan változik, miközben a légköri és terepviszonyok is befolyásolhatják mozgását. Emiatt a pusztítás nyoma inkább emlékeztet egy szeszélyesen meghúzott ecsetvonásra, mint egy szabályos vonalra.

A műholdképek nemcsak látványosak, hanem tudományos szempontból is rendkívül értékesek. Segítségükkel a kutatók pontosan feltérképezhetik a károk kiterjedését, megállapíthatják, hogy mekkora erdőterület sérült meg, és nyomon követhetik a regeneráció folyamatát az elkövetkező években. Az ilyen adatok a katasztrófaelhárítást végző szervezetek és az erdőgazdálkodási szakemberek számára is fontos információkkal szolgálnak. Érdekes, hogy a tornádó által érintett erdők gyakran még évekkel az esemény után is megőrzik a vihar emlékét. A kidőlt fák, a megváltozott növényzet és az újonnan megjelenő fajok olyan ökológiai változásokat indíthatnak el, amelyek hosszú távon alakítják át a tájat. Egyetlen, néhány perces extrém időjárási esemény így akár évtizedekig látható nyomot hagyhat maga után.

Tudjuk, hogy a Föld felszíne folyamatosan változik. Míg a legtöbb változás lassan, évek, évtizedek vagy évszázadok alatt zajlik, addig egy tornádó percek alatt képes átformálni egy tájrészletet.

Kapcsolódó linkek

Kolozsvár mozgásban

Kolozsvár a közép-európai városfejlődés egyik sikertörténete: az elmúlt évtizedekben a gyorsan növekvő gazdaság és népesség a város számottevő terjeszkedésével járt. De hogyan reagált minderre a földfelszín a város alatt? Friss kutatásunk műholdas radarmegfigyelések segítségével kereste a választ erre a kérdésre, és olyan változásokat tárt fel, amelyek „lentről” szinte láthatatlanok.

A Geo-Sentinel munkatársának vezetésével a kutatók az európai Copernicus földmegfigyelési program Sentinel–1 műholdjainak adatait elemezték, az állandó szórópontú interferometria (Persistent Scatterer Interferometry, PSI) módszerét alkalmazva. A műholdradar-interferometria képes akár néhány milliméteres felszínmozgásokat is érzékelni. A vizsgálat bő egy évtized eseményeit követte nyomon Kolozsvárott és környékén. Az eredmények azt mutatják, hogy a térségben nemcsak természetes geológiai folyamatok alakítják a felszínt, hanem a városi terjeszkedés és az építkezések is mérhető hatást gyakorolnak a felszín stabilitására.

Tanulmányunk legfőbb megállapítása, hogy míg a város túlnyomó része stabil, addig a gyorsan beépülő városszéli területek több helyen fokozott felszínmozgást mutatnak. Ezek a zónák gyakran lejtős domboldalakon vagy geológiailag érzékeny rétegeken helyezkednek el, ahol az új infrastruktúra és a növekvő terhelés hozzájárulhat a felszín deformációjához. Bár ezek a mozgások általában lassúak, hosszabb idő alatt hatással lehetnek az épületekre, utakra és közművekre.

A műhold látóirányában mért átlagos lineáris felszínmozgás-sebességek térképe Kolozsvárra és környékére, leszálló (északról dél felé történő) Sentinel–1 műholdelhaladások alkalmával, 2014–2025 között gyűjtött adatok alapján. A színek az állandó radaros szórópontok (jellemzően épületek) sebességét kódolják mm/év egységben, a jelmagyarázat szerint. A zöld árnyalatai stabilitást jeleznek. A számozott téglalapokkal megjelölt területeket a tanulmányban külön részletesen is vizsgáltuk. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2014–2025, feldolgozás: Geo-Sentinel, Farkas & Timár 2026)

A kutatás jól példázza, hogy a modern földmegfigyelő műholdak milyen fontos szerepet töltenek be a fenntartható városfejlesztésben. A rendszeres műholdas monitorozás lehetővé teszi a problémás területek korai azonosítását, még azelőtt, hogy komoly károk jelentkeznének. Ez különösen értékes a gyorsan növekvő városok számára, ahol a fejlesztések üteme gyakran meghaladja a hagyományos terepi megfigyelések lehetőségeit.

A felszínmozgás-sebességek térképe a fenti képen 3-as számmal jelölt területen, mind felszálló (a), mind leszálló (b) Sentinel–1 műholdpályákról gyűjtött radaros mérések alapján. Az alsó sor grafikonjain egy kiválasztott, az anomális mozgást mutató terület közepén található épület elmozdulását leíró idősorok láthatók, ugyancsak felszálló (c) és leszálló (d) műholdrepülési irányokból mérve. A 2014–2025 közötti időszakban itt jelentős, összességében több mint 10 cm-es látóirányú elmozdulás volt tapasztalható. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2014–2025, feldolgozás: Geo-Sentinel, Farkas & Timár 2026)

A kolozsvári példa arra is rámutat, hogy a városok és a természeti környezet kapcsolata jóval összetettebb, mint elsőre gondolnánk. Az űrből érkező adatok segítségével ma már nemcsak azt láthatjuk, hogyan terjeszkedik egy város, hanem azt is, hogyan változik közben a talaj a lábunk alatt. Az ilyen vizsgálatok a jövőben egyre fontosabb eszközei lehetnek a biztonságos és stabil városi környezet megtervezésének.

Az egy évtizednyi Sentinel–1 műholdas radaradat felhasználásával végzett kutatás eredményeiről beszámoló tanulmány a nagy presztízsű Remote Sensing szakfolyóiratban jelent meg.

Kapcsolódó linkek

 

 

Majomsziget

Nem egy afrikai országba látogatunk Sentinel-2 műholdképek segítségével, hanem a Balaton déli partjához! Május végére ugyanis Balatonfenyves közelében a felszínre került az a homokpad, amelyet a helyiek Majomszigetként emlegetnek, és az elmúlt évtizedek során többször is láthatóvá vált, amikor a vízszint különösen alacsony volt. A jelenség oka most is a tó alacsony vízállása, amelyről már egy márciusi blogbejegyzésünkben is írtunk, amikor a Balaton vízminőségét jelző, az európai Copernicus földmegfigyelési program által szolgáltatott adatokat mutattuk be.

Az alábbi műholdképpár a Balaton partját mutatja, Balatonfenyves közelében. A 2026. május végi Sentinel-2 képen középtájt tűnik fel a víz alól kibukkanó homokpad. Összehasonlításul egy három évvel azelőtt, szintén május vége felé készített, a valódihoz közeli színeket visszaadó Sentinel-2 képet is bemutatunk, amely a csúszka elmozdításával hasonlítható össze az ideivel. Nem csak a vizet és a partvonalat érdemes figyelni, hanem a délebbre fekvő földeket, amelyeken szintén tetten érhetőek az idei szárazság nyomai.

(Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2026 / Copernicus Browser / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

Ahogy közeledik a nyári szezon, úgy válik egyre látványosabbá – és egyúttal aggasztóbbá – a vízhiány a Balatonnál. A tó jelenlegi 83 cm-es átlagos vízszintje lényegesen elmarad az ilyenkor szokásostól. A gondot a csapadékhiány okozza. Még ha érkezik is némi eső, a kiszáradt talaj megtartja a víz nagy részét, az nem jut el a Balatonig. A szakemberek szerint 100-150 mm csapadék is hiányozhat a Balaton déli vízgyűjtő területén.

A mostani helyzet a 2011-es évre emlékeztet, amikor szintén nagyon alacsony volt a Balaton vízállása. Akkor a déli part egyes szakaszain akár 40-50 métert kellett gyalogolniuk befelé a fürdőzőknek, hogy el tudják érni a mélyebb vizet.

Kapcsolódó linkek

Batagajka-kráter, avagy a Pokol kapuja

Ezzel a hangzatos melléknévvel látták el azt a Szibériban, Jakutföldön található képződményt, amely Föld legnagyobb permafrosztkrátere, vagyis egy olyan mélyedés a felszínen, amely az alatta húzódó, korábban hosszú éveken át fagyott talaj felengedése miatt jött létre. A jég mellett kőzetet, homokot, iszapot, valamint növényi és állati eredetű szerves anyagot tartalmazó, a sarkvidéki területekre jellemző permafroszt olvadását elsősorban a globális éghajlatváltozás, az átlaghőmérséklet emelkedése okozza.

A szibériai Batagajka-kráter és környéke hamisszínes Sentinel-2 műholdképen. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2025 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)

A Sentinel-2 műholdkép, amelyet nemrég heti földmegfigyelési sorozatában az Európai Űrügynökség (ESA) mutatott be, a beomlott felszínt ábrázolja, felülnézetben. A Batagajka-kráter – amely a kép jobb alsó sarkában látható – alakja egy ebihalra vagy rájára emlékeztet, közel szimmetrikusan elhelyezkedő „oldalúszókkal” és északkelet felé mutató „farokkal” (ld. még alul a kinagyított képrészletet). A képződmény jelenleg nagyjából 100 m mély és 1 km hosszú, de évente kb. 30 méterrel növekszik. A szakemberek szerint ez a gyors terjeszkedés néhány évtizeddel ezelőtt kezdődött, és az erdőirtás, valamint a növekvő hőmérséklet eredménye. Ezek hozzájárulnak a kráter mélyén lévő – a permafroszt túlnyomó részét kitevő – jég megolvadásához, majd a víz elszivárgásához és elpárolgásához. A visszamaradó üledék pedig leülepedik, a felszín beomlik.

Az olvadó permafroszt a klímaváltozás egyik tünete. Sajnos pozitív visszacsatolást jelent az éghajlat változásának folyamatában, mivel metán és szén-dioxid felszabadulásával jár. Ezek a gázok pedig a légkörbe jutva tovább növelik az üvegházhatást. A Batagajka környéki permafroszt több tízezer éve fagyott, benne időnként jégkorszaki fosszíliákat és mumifikálódott állattetemeket találnak.

A fenti Sentinel-2 kép kinagyított részlete, közepén a Batagajka-kráterrel

A műholdképen látható még a krátert körülvevő tundra, zöldellő cserjékkel és vörösfenyőkkel. A kráter meredek lejtőin gyér a növényzet, barnás színével ezért is üt el a környezetétől. A krátertől kb. 1 km-re északnyugatra egy kis domb látható. Még északabbra, az éles kanyarokat leíró Jana folyó bal partján épült az alig több mint 4000 lakost számláló Batagaj település. A Jana több mint 870 km hosszan folyik Oroszországon terül, kép bal oldalán látható kanyarban észak felé veszi az irányt. Amint ezen a rövid szakaszon is feltűnő, a folyó medre az idők során sokat változott. A jelenséget az üledéklerakódás és az erózió folyamata hajtja, ami időnként holtágakat hoz létre. A lefűződött holtágak hozzák létre a nagy kép bal felső részén látható szép természeti formákat. Vizük színe elüt az élő folyómederben található vízétől.

Kapcsolódó linkek

Albánia leghosszabb folyója

Az Európai Unió Copernicus földmegfigyelési programjának honlapján, a nap képe rovatban nemrég egy olyan látványos hamisszínes Sentinel-2 műholdképet mutattak be, amely a Balkán-félszigetre, Albániába kalauzol bennünket. A kép 2026. április 27-én készült és a Drin (vagy más néven Drim) folyó medencéjét mutatja. (Nem tévesztendő össze a Drinával, amely Montenegró, Bosznia-Hercegovina és Szerbia területén található, és a Száva leghosszabb mellékfolyója.) A színezés kiemeli a hegyvidéki terep, a vízfelületek és a növényzet közötti kontrasztokat. Maga a folyó és víztározói mélykék színben jelennek meg, összetett, elágazó mintázatot rajzolva ki a hegyvidéki tájon. A tájat domináló növényzet élénk narancssárga, a most is hóval fedett magas hegycsúcsok pedig fehér színben tűnnek fel.

(Forrás: Európai Unió, Copernicus Sentinel-2 műholdkép)

A Drin vízgyűjtő területe Észak-Albániában az ország egyik legfontosabb édesvízi rendszere. A folyó vize tározók és meredek völgyek során halad keresztül, miközben vízerőműveket hajt, támogatja a vízgazdálkodást, az árvízvédelmet és a helyi ökoszisztémákat. A folyó Kukës városánál (keleten, a fenti műholdkép jobb széléről éppen csak lemaradva) kezdődik, a Fehér-Drin és a Fekete-Drin összefolyásával.

Teljes hossza 285 km, amely majdnem rá is fért erre a Sentinel-2 műholdképre. Vízgyűjtő területe 11.756 km², érinti Albánián kívül Koszovó, Szerbia, Görögország, Montenegró és Észak-Macedónia területét. Átlagos vízhozama 352 m³ másodpercenként. A közvetlenül, illetve közvetve az Adriai-tengerbe ömlő folyó hajózásra nem alkalmas. A tengertől mintegy 20 km-re kétfelé ágazik. Az északi ág, a nagyobb vízhozamú (és a műholdképen feltűnő) Nagy-Drin egy 19. század közepi felszínsüllyedés következtében alakult ki, és a Buna (Bojana) folyóba torkollik. Az eredeti folyómeder, a déli ág az Adriai-tengerig vezet. A folyón az 1960-as és 1980-as évek között három helyen épült duzzasztógát, mögöttük jól kivehetők a tározók szélesebb vízfelületei. Közülük a legnagyobb a Fierzai-víztározó a Drin felső folyásánál (a kép jobb felső részén).

Kapcsolódó linkek