No nem a gyepszőnyeg színére gondolunk, hanem a létesítmény energiafelhasználására! A minap olvashattuk a hírekben, hogy augusztus 11-én sikerült először elérni: az Ajax Amsterdam csapatának otthont adó Johan Cruijff Arena egy mérkőzés alatt teljes egészében megújuló energiával működött. Most először fordult elő ilyesmi egy labdarúgó-mérkőzésen. Ez volt egyébként a holland első osztályú bajnokság nyitó fordulójának egyik meccse, de nem az eredmény miatt marad emlékezetes. (Az Ajax egyébként 1-0 arányú papírforma-győzelmet aratott a Heerenveen felett.) A világraszóló „eredményhez” a Johan Cruijff Arenába telepített, 8,6 MWh elektromos energia (20 ezer átlagos háztartás egy órás fogyasztása) tárolására alkalmas akkumulátorcsomag is nagyban hozzájárult. A stadion tetejére korábban 4200 napelemet szereltek fel, az akkumulátorok egy részét pedig már 2018-ban telepítették a létesítménybe, hogy legyen hol tárolni a napelemek által megtermelt energiát. A csomag ráadásul felújított elektromosautó-akkumulátorokat tartalmazott, ami sokkal környezetbarátabb megoldás volt, mint az újonnan gyártott egységek használata. A saját napelemek termelése mellett egy közeli napelemfarm, valamint az Oudendijk település melletti szélerőművek is töltik a stadion akkumulátorait. A stadion LED-világítása is nagyban csökkenti az energiafogyasztást. Az 53 ezres befogadóképességű Johan Cruijff Arena nem csak sporteseményeknek, hanem koncerteknek is helyet ad. Ilyenkor akár 68 ezer jegyet is eladnak. A jövőben a koncertek is környezetbarát eseményekké válhatnak – legalábbis ami a villamosenergia-fogyasztást illeti.
Az 1996-ban megnyitott stadion zárható üvegtetővel rendelkezik. Ezért két olyan Sentinel-2 műholdképet választottunk a blogbejegyzés illusztrálására, amelyek egyikén nyitva, a másikán szinte teljesen zárva van a tető. A csúszka elmozdításával összehasonlítható két, valódi színeket mutató műholdkép júliusban készült, az egyik idén, a másik két évvel korábban. (Nem meglepő módon, még nyáron sem egyszerű felhőmenetes Sentinel-2 képeket találni Amszterdamról.) A két év időkülönbség módot ad arra is, hogy érzékeljük a stadion környékén bekövetkezett változásokat. Ezek legszembetűnőbbike a bal felső sarokban az új épületek megjelenése a korábbi salakborítású teniszpályák és füves területek helyén.
A térségünkre jellemző idei aszály megtette a hatását a Duna alsó szakaszán is. Romániában, ahol az ország történetének egyik legpusztítóbb hőhulláma tapasztalható ezen a nyáron, már a folyami hajózást is érinti a rendkívül alacsony vízszint. Az alábbi, az Európai Unió Copernicus földmegfigyelési programjának honlapján közzétett, augusztus 12-én készült Sentinel-2 műholdképen a Duna partján fekvő romániai kisváros, Corabia és környéke látható. A Duna átlagos augusztusi vízhozama itt másodpercenként 4600 m3, idén viszont ez az érték mindössze 2900 m3/s volt.
(Forrás: Európai Unió, Copernicus Sentinel-2 műholdkép)
A felszínre bukkanó homokpadok jól mutatják, hogy szokatlanul kevés a víz a Dunában. Emiatt a turistahajók nem tudják elhagyni a kikötőjüket, és a kereskedelmi áruszállító hajózás is nehézkessé vált.
A cím nem tévedés, a gázt a levegőben – kellően nagy koncentráció esetén, például az azt kibocsátó üzemeknél – optikai műholdképeken is ki lehet mutatni, méghozzá meglehetősen pontosan. Erre a következtetésre jutottak amerikai, kanadai és argentin kutatók, akik tanulmányukat a tekintélyes Proceedings of the National Academy of Sciences folyóiratban publikálták.
A nitrogén-dioxid (NO2) vörösesbarna színű, szúrós szagú gáz, a levegőbe kerülve azonban koncentrációja lecsökken annyira, hogy szabad szemmel általában nem vehetnénk észre. Nem úgy a földmegfigyelő műholdak kameráival, amelyek a látható fény több hullámhosszán túl még az infravörösben is érzékenyek. Ezt a „színlátó” tulajdonságukat használták ki a kutatók, akik az európai Copernicus program Sentinel-2 optikai távérzékelő műholdjainak adatai mellett az amerikai Landsat holdak adataival is dolgoztak.
A légköri nitrogén-dioxid káros szennyező anyag, amely jelentős hatással van a levegő minőségére, az éghajlatra és a bioszférára. Bár műholdakkal már az 1990-es évek óta igyekeznek feltérképezni a nitrogén-dioxid koncentrációját és követni annak időbeli változását, ezeknek a térképeknek a felbontása általában nem elég finom ahhoz, hogy azonosítani tudják a nitrogén-dioxid-kibocsátásárt felelős egyedi forrásokat, például az erőműveket.
A friss tanulmányhoz először használtak optikai műholdas felvételeket az erőművekből származó nitrogén-dioxid-csóvák detektálására, ami fontos előrelépést jelent e légszennyező anyag megfigyelésében. A NO2 kibocsátása elsősorban az emberi tevékenységhez köthető, például a fosszilis tüzelőanyag elégetéséhez. Emellett természetes forrásokból, például villámlás nyomán vagy erdőtüzekből szabadul fel. A levegőben levő nitrogén-dioxid hozzájárul a szmoghoz és légúti panaszokat okozhat. A nitrogén-dioxid-kibocsátás észlelése és számszerűsítése tehát kulcsfontosságú a környezeti hatások megértéséhez és a légszennyezés csökkentését célzó stratégiák kidolgozásához.
A Copernicus programon belül hagyományosan az egyes légköri szennyezők detektálására épített Sentinel-5P műholdat használják a nitrogén-dioxid-koncentráció feltérképezésére, de annak a felbontása nem elegendő a konkrét források azonosításához anélkül, hogy sok megfigyelést átlagolnának. Ezzel szemben a Sentinel-2 (és a Landsat) műholdakat arra tervezték, hogy nagy felbontású képeket készítsenek a Föld felszínéről. Céljuk elsősorban a felszín és a természeti erőforrások (talajtakaró, növényzet, vizek) megfigyelése, nem a levegőszennyezésé. Az eredmények azonban igazolták, hogy a Sentinel-2 képes kimutatni a nitrogén-dioxid-csóvákat is. Ez a képesség a nagy (akár 10 m-es) térbeli felbontásnak köszönhető, amely lehetővé teszi, hogy olyan részletes képeket készítsen, amelyek felfedhetik a nitrogén-dioxid jelenlétét a légkörben – annak ellenére, hogy kevesebb színben érzékeny, mint a hiperspektrális műszerek.
A látható és közeli infravörös sávok felhasználásával a kutatók pontosan meg tudják állapítani a meghatározott forrásokból származó nitrogén-dioxid mennyiségét, a Landsat műholdak hosszú időre visszanyúló adatbázisa segítségével pedig az emissziós trendek időbeli alakulását is elemezni lehet. Az idézett tanulmány szaúd-arábiai és egyesült államokbeli erőművekre összpontosított. A kutatók a műhold kék és ultrakék sávjának képeit használták a nitrogén-dioxid-csóvák azonosítására. Az egyik legfontosabb megállapítás a rijádi 9-es erőművel kapcsolatos, ahol egy 13 éves, 2009-től 2021-ig tartó elemzés jelentős szezonális eltéréseket mutatott ki a kibocsátásokban. Nyáron, amikor a klímaberendezések használata a csúcson van, a károsanyag-kibocsátás is tetőzik.
Nitrogén-dioxid-felhők Szaúd-Arábia felett, két rijádi erőműnél. A 8-as erőmű (balra) esetében 60 m-es (ultrakék, B01 jelű sáv), a 9-esnél (jobbra) 10 m-es felbontású (kék, B02 sáv) Sentinel-2 felvételeket használtak a légszennyezés mértékének magállapítására. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2022, 2021 / feldolgozás: ESA)
A nitrogén-dioxid-kibocsátás nagy térbeli felbontással való feltérképezése a Landsat és a Sentinel-2 műholdak segítségével különösen olyan városi területeken lehet hasznos, ahol sok szennyező forrás van és azok közel fekszenek egymáshoz. Az ilyen optikai távérzékelő műholdaknak a légszennyezettség-ellenőrzéshez való használata azonban nem mentes a kihívásoktól. A legjobb eredményeket világos színű, sík felületek felett lehet elérni. Összetettebb domborzat és sötét felszín felett a módszer nem teljesít olyan jól. Azonban még ezekkel a korlátozásokkal is hatékony új eszköz kerülhet a kutatók kezébe a szennyező források azonosítására és nyomon követésére. Az új eljárás különösen azokban a régiókban jelent előrelépést, ahol hiányoznak a hagyományos megfigyelőrendszerek.
A Copernicus program optikai földmegfigyelő ikerműholdjai, a Sentinel-2A és a Sentinel-2B még 2015-ben, illetve 2017-ben álltak pályára. Első utánpótlásuk, a Sentinel-2C felbocsátására sem kell már sokat várni, azt szeptember elejére ígérik. Az új műhold biztosítja majd a szolgáltatás hosszú távú folytonosságát. A műhold 786 km magasságból, 13 spektrális sávban, a hullámhosszaktól függően 10, 20 vagy 60 m-es felbontással és nagy, 290 km széles sávokban képezi majd le a földfelszínt – és a jelek szerint akár a levegő minőségéről is hasznos adatokkal szolgálhat.
A szigetek valójában nincsenek is olyan távol egymástól, mint ahogy a két név sugallná. A szigetlánc földrajzi értelemben egy egység, csak keleten Nématország, nyugaton Hollandia fennhatósága alá tartoznak. Folytatásuk pedig a dán partok mellett az Északi-Fríz-szigetek, amelyek azonban az alábbi Sentinel-2 műholdképre már nem fértek rá. A július 20-án készült műholdkép az Európai Unió Copernicus földmegfigyelési programja honlapján, a nap képe rovatban látott nemrég napvilágot.
Hamisszínes műholdkép a Keleti- és Nyugati-Fríz-szigetekről. Feketébe hajló sötétkék a vízfelszín, élénk zöld színű a növényzet. A felhőfoltok fehérek. Többnyire a szigetek északi részén létható világos drapp sávok a széles homokos tengerparti sávokat jelölik. (Kép: Európai Unió / Copernicus Sentinel-2)
A képen látható Keleti- és Nyugati-Fríz-szigeteket északi irányból az Északi-tenger határolja. A szigetláncot az európai szárazföldtől elválasztó tengersávnak külön neve van: Watt-tenger. A szigetek ún. turzások, a sekély tengerparti zónák jellegzetes formái. Ezek a partvonallal párhuzamosan futó, a vízből alig kiemelkedő, alacsony, de hosszan elnyúló szigetek, illetve szigetsorok. Létrejöttükben fő szerepet játszik az árapály jelensége. A tenger irányából érkező hullámok a közelben ide ömlő folyók – a Fríz-szigetek esetében környéken a Rajna, az Ems, a Weser és az Elba – által szállított hordalékából, illetve a partvidék erodált anyagából építik fel a szigeteket. A kialakulásuk módjából az is következik, hogy az ilyen szigetek folyamatos átalakulásban vannak, területük a tenger és az időjárás szeszélye nyomán csökken vagy épp nő.
Úgy alakult, hogy ez a nyár elsősorban a szigeteké itt a Sentinel blogon. Így nem meglepő, hogy mostani bejegyzésünkben is egy sziget a főszereplő: a Csendes-óceánon, Francia Polinéziában fekvő Tahiti. Az alább bemutatott Sentinel-2 műholdkép az Európai Unió Copernicus földmegfigyelési programjának honlapján, a nap képe rovatban jelent meg nemrég. A különös alkalom pedig az, hogy a Párizsban most zajló 2024. évi (hivatalosan 33.) nyári olimpiai játékok egyik versenyének helyszíne épp a francia fővárostól közel 16 ezer km távolságban, 12 időzónával arrébb, lényegében a Föld túlsó felén található, a francia tengerentúli területekhez tartozó Tahiti.
A felhőktől szinte teljesen mentes, valódi színeket mutató műholdképet idén július 25-én készítette a Tahiti fölött elrepülő egyik Sentinel-2 optikai távérzékelő műhold. (Kép: Európai Unió, Copernicus Sentinel-2 műholdkép)
A szóban forgó, az olimpiák programjában legutóbb, Tokióban debütált szörfversenyeket Teahupoʻo település tengerpartja mellett, egy magas hullámairól és hullámtörő korallzátonyáról híres helyszínen rendezik, július 27. és augusztus 5. között. (Párizs közelében, de egész Franciaországban amúgy is bajos lett volna megfelelő helyszínt találni.) Teahupoʻo a sziget délkeleti részén (Kis Tahiti), annak is a déli partvidékén található. A műholdképen is kivehetők a Tahitit körbeölelő korallzátonyok, amelyek világos türkiz színe jól megkülönbözteti azokat a mélyebb tenger sötétkékjétől.
Francia Polinézia legnagyobb szigete, az 1045 km² területű Tahiti fővárosa, Papeete a szörfversenyek helyszínével épp átellenes oldalon (Nagy Tahiti), az északnyugati parton található. James Cook angol kapitány első expedíciójának tagjai Tahitire utaztak a Vénusznak a Nap korongja előtti átvonulását megfigyelni, 1769. június 3-án. A szigetet a legtöbben talán Paul Gauguin festményeiről ismerik, aki sok időt töltött itt és számos képet festett a bennszülött polinézekről.
Aki az olimpia kapcsán konvencionálisabb műholdképes bemutatóra lenne kíváncsi, az természetesen magáról Párizsról is találhat egy összeállítást. Az Európai Űrügynökség (ESA) honlapján ugyanis egy igen nagy, 30 cm-es felbontású Pléiades Neo műholdkép segítségével barangolhatunk a francia főváros nevezetességei és az olimpiai helyszínek között.
„A Karib-tenger egyik panamai öblében, a Guna Yalában rengeteg trópusi, idilli sziget fekszik. Az 1300 lakosú Cartí Sugtupu (…) nem ilyen. Ez azok közé a part menti szigetek, sőt egyes esetekben csupán szirtek közé tartozik, amelyeknek szinte minden négyzetméterét beépítették, és sokan élnek, éltek, főleg őslakos közösségek a kisebb-nagyobb bádogvárosokban. Ők az esőerdő borította szárazföld betegséget terjesztő szúnyogai és a régebbi gyarmati korlátozások elől költöztek anno a szigetekre” – írta nemrég a Telex sok különleges fényképpel illusztrált cikkében. Cartí Sugtupu szigete 1200 méterre található Panama északi partjaitól. A szigetet a szárazföldön épült közeli Cartí településtől, illetve a mellette lévő repülőtérről kis hajókkal lehet elérni.
Az éghajlat változása következtében folyamatosan nő a tenger vízszintje, ráadásul egyre gyakoribbak a trópusi ciklonok, így az alacsonyan fekvő sziget lakóinak meg kell küzdeniük az otthonaikba rendszeresen betörő tengervízzel. Cartí Sugtupu lakói lettek az első panamaiak, akik a klímaváltozás miatt kényszerülnek lakhelyük elhagyására. A panamai kormány 2015-ben döntött úgy, hogy a szárazföldre, újonnan épített házakba költöztetik át a szigetlakókat. Kétségtelen ugyanakkor, hogy nem ők lesznek az utolsók. Az idézett cikk szerint „a Guna Yala-öböl 49 lakott szigete mindössze fél-egy méterrel emelkedik a tengerszint fölé, ez sokat elárul a veszélyeztetettségükről”. A panamai kormány szakértői úgy számolnak, hogy Cartí Sugtupu és sok más sziget 2050-re teljesen a víz alá kerül majd.
Az alábbi két Sentinel-2 műholdkép egyike még a telep megépítése előtt, 2017-ben készült. Összehasonlításul egy újabb, 2023. szeptemberi műholdképet is bemutatunk (nem is olyan könnyű felhőmentes felvételeket találni erről a területről). A valódi színeket mutató képek a csúszka elmozdításával könnyedén összehasonlíthatók. Felül középtájt, kicsit jobbra látható Cartí Sugtupu szigete. A legfeltűnőbb változás a 2023-as képen az erdőben nyitott tisztás, rajta az új házak párhuzamosan futó soraival (balra lent). A településrész, ahová a közeli szigetről a vízszint emelkedése miatt a lakókat áttelepítik, a Nuevo Cartí nevet kapta.
A költözés idén júniusban indult, 300 családdal. Míg a legtöbben örömmel vették birtokba új, komfortos házaikat a szárazföldön, vannak, akik a megszokott életmódjukat és a népcsoportnak a szigeten töltött két évszázad alatt kialakított szokásait és kultúráját látják elveszni az áttelepülés miatt.
Az Európai Űrügynökség (ESA) hetente bemutatott műholdképei kötött legutóbb egy Etiópia közepét ábrázoló, különlegesen színezett Copernicus Sentinel-1 radaros műholdképmozaik került sorra. Az apertúraszintézis elvén működö radarberendezést hordozó műholdak, mint a Sentinel-1 is, radarimpulzusokat bocsátanak le a Föld irányába, és az onnan visszaszóródó jeleket detektálják. A radaros amplitúdókép segítségével a felszín tulajdonságaira, a jelek fázisának változását figyelve pedig annak műholdirányú elmozdulására is lehet következtetni, így a radarműholdas adatok széles körben hasznosíthatók. Az alábbi kép nem is egy, hanem három Sentinel-1 radaros amplitúdókép kombinációja, amelyek 2023 tavaszán, nyarán és őszén, eltérő időpontokban készültek. Mindegyikhez egy-egy alapszínt (vörös, zöld és kék) rendeltek, így a végeredmény a szivárvány színeiben mutatja a felszín évszakos változásait.
(Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2023 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)
A kép Etiópia középső részén egy 600 km hosszú és 500 km széles területét ábrázol. Etiópia Kelet-Afrikában, Afrika „szarvánál” található. Fővárosa, egyben legnépesebb városa Addisz-Abeba, amely Afrika egyik legnagyobb metropolisza. A műholdkép jobb felső sarkában világos foltként tűnik fel, hiszen az épületek jó radarvisszaverő képességgel rendelkeznek, méghozzá évszaktól függetlenül, így a kombinált képen az alapszínek összege, vagyis a fehér dominál. A soknemzetiségű állam a világ tengerparttal nem rendelkező országai között a legnépesebb. Gyorsan növekvő népessége jelenleg megközelíti a 130 millió főt. Bár gazdasága az elmúlt években gyors fejlődésnek indult, van mit behozni, hiszen Etiópia még mindig egyike a legszegényebb és legfejletlenebb országoknak.
Addisz-Abeba a fenti Sentinel-1 radarkép kinagyított részletén. Jól kivehető a nagyjából kelet–nyugati irányban elnyúló nemzetközi repülőtér.
Etiópia domborzata az afrikai kontinensen belül az egyik legváltozatosabb. Központi részét egy hatalmas fennsík, az Etióp-magasföld uralja. Ezt a Nagy-hasadékvölgy osztja ketté, amely a képen a fővárostól délre húzódik, nyomvonalát vulkánok és tavak láncolata jelöli ki. A fennsík tengerszint feletti magassága 1500–3000 m, belőle 4000 métert meghaladó csúcsok emelkednek ki. Az egész ország területének fele 1200 m feletti magasságban fekszik, így Etiópia a déli Lesotho után a földrész második legmagasabban fekvő országa.
A hasadékvölgyben sok kis folyó folyik, amelyek több tóba torkollnak. Közülük a legnagyobb a kép közepénél kicsit lejjebb látható Abaya-tó. A tavak összesen több mint 3100 km2-t fednek le. A radarképeken a víztestek sötét színben jelennek meg, mivel a sík vízfelületek a műholdról oldalirányban lebocsátott radarjelet eltérő irányban verik vissza. A kombinált képen az egyes tavakban látható különböző színárnyalatok vagy a változó felszíni áramlások és a folyók üledékei, vagy a vízszint változása miatt alakulnak ki.
A Turkana-tóba (balra lent) észak felől belépő, kanyargós Omo folyó deltája mentén is különböző színek láthatók. A kép közepe táján a gyíkra emlékeztető sötét alakzat a folyó felduzzasztása nyomán létrejött víztározót jelöl.
Nyáron sokan ülnek repülőgépre – esetleg hajóra – és látogatnak el a Földközi-tenger közepén fekvő szigetországba, Máltára, amelynek gazdaságát jórészt a turizmus hajtja. Az ország 316 km2-es területén két nagy (Málta és Gozo), továbbá több kisebb sziget osztozik. Az Olaszországhoz tartozó Szicília szigetétől kb. 80 km-re délre, az afrikai parton Líbiától több mint 330 km-re járunk. Az alábbi, az egyik Sentinel-2 műhold kamerájának a közeli infravörös sávban készült felvétele kiemelésével készült képet az Európai Unió (EU) Copernicus földmegfigyelési programjának honlapján, a nap képe sorozatban tették közzé nemrég. Ez a színezés pirossal emeli ki a fotoszintetizáló, egészséges növényzetet.
A Máltáról idén július 5-én készített hamisszínes, majdnem teljesen felhőmentes Sentinel-2 műholdkép. (Forrás: Európai Unió / Copernicus Sentinel-2)
Málta már az időszámítás előtt 5900 évvel lakott volt. Földrajzi elhelyezkedése révén mindig is stratégiai fontossága volt, mint haditengerészeti bázis és kikötőhely. A szigeteket ezért mozgalmas történelme során sokféle hatalom uralta. Máltán forró mediterrán éghajlat a jellemző, a nyár száraz, és nincsenek állandó jellegű édesvizű tavai vagy folyói. A termőtalaj sekély, a szigetek növényzete meglehetősen gyér, de változatos és endemikus fajokban gazdag.
A fő sziget északkeleti partján található nagy öbölrendszer a főváros, Valletta kikötője. A délkeleti végén látható, szürke színű terület a Máltai Szabadkikötő, Európa egyik legforgalmasabb konténerkikötője. A Valletta kikötőjének közelében látható élénk rózsaszín téglalap nem természetes növényzetet jelez, hanem egy öntözött golfpályát. Attól délre feltűnő a nemzetközi repülőtér két, egymásra majdnem merőleges futópályája. A létesítmény még brit katonai repülőtérként épült a második világháború előtt, polgári utasforgalmat 1958 óta bonyolít le.
Ha valaki megnyitja a Copernicus Browser alkalmazás megadott linkjét, kedvére belenagyíthat a műholdképbe és további érdekes részleteket fedezhet fel rajta, beleértve a tenger hullámait és a műholdkép készítésének idején elhaladó hajókat is.
Már 8 éve kezdtük a Sentinel blogot, de eddig még egyetlen bejegyzésben sem foglalkoztunk Madeirával, a portugál fennhatóság alá tartozó atlanti-óceáni szigettel, illetve a körülötte levő szigetekkel. Most pótoljuk ezt a hiányosságot, hiszen az Európai Űrügynökség (ESA) a hét műholdképe sorozatban nemrég egy viszonylag ritka, felhőmentes időpontban készült Sentinel-2 felvételt mutatott be a területről.
(Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2024 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)
Madeira – a Madeira-szigetek legnagyobb tagja – az Atlanti-óceán északi medencéjében, Afrika északnyugati partjai közelében, Lisszabonról közel 1000 km távolságban található. Tektonikai értelemben az Afrikai-lemezen fekszik, de közigazgatásilag Európához tartozik, mint Portugália autonóm régiója. A szigetcsoport két nagyobb, lakott tagja a képen bal oldalt középen látható Madeira és a lényegesen kisebb Porto Santo (jobbra fent). Rajtuk kívül két nagyobb lakatlan sziget és számtalan szirt alkotja a csoportot. A kisebb szigetek közül a fő szigettől keletre fekvő, észak-déli irányban elnyúlva húzódó Kopár-szigetek láthatók még, a földrajzilag a Kanári-szigetekhez, de közigazgatásilag Portugáliához tartozó Selvagens-szigetek távolabb vannak, itt a képen nem tűnnek fel.
Madeira szigetei vulkáni eredetűek: olyan hegyek csúcsai, amelyek mélyen lent emelkednek ki az óceán fenekéből, csúcsuk pedig túlnyúlik a víz felszínén. A fő sziget legmagasabb csúcsa 1862 m-es. A portugál felfedezők a sűrű erdők után adták a Madeira nevet. A fő sziget zord, buja zöld tájáról híres. Egyedülálló endemikus növény- és állatvilágnak ad otthont. A természeti környezet védelme érdekében a sziget területének kétharmada nemzeti park. A legnagyobb fennmaradt babérlombú erdő az UNESCO világörökségi listáján is szerepel. Ez a fajta örökzöld növényzet ma már Madeirán kívül elsősorban az Azori-szigetek, a Kanári-szigetek és a Zöld-foki szigetek (összefoglaló néven Makronézia) területére korlátozódik.
Madeira fővárosa, Funchal a sziget délkeleti partján fekszik, a valódi színeket visszaadó Sentinel-2 műholdképen egy nagy, világosbarna területként tűnik fel a domináns zöld táj mellett. Madeira repülőterének futópályája a keleti parton épült, a műholdkép alábbi kinagyított részletének jobb felső sarkában látható.
Funchal (balra lent) és a repülőtér (jobbra fent) a Sentinel-2 műholdkép kinagyított részletén
Az ENSZ 2015-ben határozta el, hogy minden évben június 30-án, az 1908-as tunguszkai esemény – egy a Szibéria keleti része fölött a légkörbe lépett égitestnek, feltehetően egy üstökösmag darabjának a felrobbanása – évfordulóján megemlékeznek a kisbolygók világnapjáról (Asteroid Day). Ezzel a kisbolygókutatás fontosságára, és Földünknek a kozmikus veszélyekkel szembeni kitettségére szeretnék felhívni a közvélemény figyelmét.
Az Európai Űrügynökség (ESA) az idei kisbolygónap előtt egy témájában igencsak ide kapcsolódó Sentinel-2 műholdképet tett közzé, amely a Barringer-krátert vagy más néven arizonai meteoritkráter ábrázolja. Ez a Föld egyik legismertebb becsapódási krátere, amely az Egyesült Államokban, Arizonában, Flagstafftól keletre található. A kráter átmérője 1200 m, mélysége 180 m, felgyűrt pereme 45 m-re emelkedik ki a környező sivatagos terepből. A krátert a számítások szerint egy kb. 30–50 m átmérőjű, 300 ezer tonnás, 19 km/s sebességgel becsapódó vas-nikkel meteorit vájta.
A Barringer-kráter (Meteor Crater) egy Sentinel-2 műholdképen. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2024 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)
A Barringer-kráter ismertségét nem nagyságának vagy különösebb jelentőségének, inkább látványos voltának köszönheti. Földtörténeti értelemben viszonylag fiatal, úgy 50 ezer évvel ezelőtt jött létre, így az erózió nyomai még nem annyira fogtak rajta – bár a keletkezésének idején, az utolsó jégkorszakban az itteni síkságot még erdő borította, a környéken mamutok és óriási lajhárok legelésztek. A műholdképen is jól kivehető jelenlegi sivatagi környezet miatt a krátert és környékét növényzet nem fedi, víz nem töltötte fel a mélyedést.
Kialakulása során több millió tonna mész- és homokkő robbant ki a kráterből, több mint egy kilométer sugarú körben minden irányban törmeléktakaróval borítva be a tájat. A kráter egyik fő jellegzetessége a négyzetre emlékeztető formája, amelyet a feltételezések szerint a kőzet tulajdonságai okoztak.
A műhodkép kinagyított részletén jól látható a kráter északi oldalán épült látogatóközpont
A becsapódási kráterek óhatatlanul hozzátartoznak a Naprendszer szilárd felszínű égitestjei, mint például a kőzetbolygók – így saját Földünk – és a holdak látványához. Sűrű légköre miatt a Föld annyiból „szerencsésebb”, hogy a világűrből érkező kisebb égitestek nem feltétlenül érik el a felszínt, már a levegőben megsemmisülnek vagy szétaprózódnak. Másrészt a keletkező kráterek nyomát az aktív lemeztektonika, valamint a szél, a víz és adott esetben a fagy eróziója igyekszik eltüntetni. Ráadásul a bolygófelszín közel kétharmadát óceánok és tengerek borítják. A becsapódási krátereknek és az azokat okozó meteoritoknak a tanulmányozásával többet megtudhatunk a Naprendszer szilárd égitestjeinek keletkezéséről és fejlődéséről.
