A Nagy-tavak

Észak-Amerika öt nagy tava egy képen, amely a Copernicus program egyik Sentinel-3 földmegfigyelő műholdjával készült – ez volt az aktuális téma május utolsó hetében, az Európai Űrügynökség (ESA) péntekenként közzétett videóinak sorozatában.

(Forrás: ESA)

Az egymással összefüggő tavak – nyugatról kelet felé haladva sorrendben a Felső-tó, a Michigan-tó, a Huron-tó, az Erie-tó és az Ontario-tó – teljes felszíne közel 244 ezer km2. Ezzel a Föld legnagyobb felszínű tórendszerét alkotják, nagyobban, mint például Nagy-Britannia területe. Vagy 100 ezer évvel ezelőtt a mai Kanada és az Egyesült Államok északi területein egybefüggő jégtakaró alakult ki. A tájat gleccserek formálták. Ahogy a jégkorszak végén a hőmérséklet emelkedésnek indult, a jég olvadni kezdett, a víz pedig elöntötte a gleccserek vájta mélyedéseket. Kisebb-nagyobb tavak ezrei ma is ennek emlékét őrzik a vidéken. Közülük a legnagyobbak a Nagy-tavak. Vizüket végül az Atlanti-óceánba vezeti el az Ontario-tóból induló (a képről már lelógó) Szent Lőrinc-folyó.

Az öt tó legnagyobbika és egyúttal legmélyebbike a legészakibb és legnyugatibb fekvésű Felső-tó. A vízfelület a keleti Ontario-tóban, a vízmélység pedig a déli Erie-tóban a legkisebb. Az utóbbi esetében jól látható az intenzív algavirágzás ezen a 2020. március 15-én készített műholdképen. A halak számára sok esetben mérgező fitoplankton a világűrből nézve a türkiz és a zöld árnyalataival festi meg a vizet. A tó vizébe mosódó, a műtrágyázás és a háztartási szennyívíz okozta foszfortartalmú szennyeződés okozza az algavirágzást, ami az utóbbi években egyre nagyobb gondot okoz.

A Nagy-tavak Észak-Amerikában, 2020. március 15-én készített, nagy látómezejű Sentinel-3 műholdképen, az emberi szem számára megszokott látványt nyújtó színezéssel. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2020 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)

A tavaktól északra fekvő területeket még jég és hó borítja, de maguk a vízfelületek már lényegében jégmentesek. Március közepén ez egyáltalán nem jellemző. A szezon általában december elejétől április végéig tart, de természetesen a jégborítottság mértéke évről évre erősen ingadozik. Mindenesetre az elmúlt két évtizedben megfigyelhető tendencia szerint egyre ritkábbak az átlagosnál kiterjedtebb jegesedést hozó telek, amit a klímaváltozás számlájára írnak. A mérések szerint 1979-ben volt a legnagyobb jégborítottság (94,7%), míg 2002-ben a legkisebb (11,8%). Míg tehát az előbbi évben a Nagy-tavak szinte teljes felszíne befagyott, az utóbbiban alig valami.

Kapcsolódó linkek:

Nyiragongo

A Kongói Demokratikus Köztársaság területén fekvő aktív vulkán egy hete került a nemzetközi hírekbe, amikor újabb kitöréséről számoltak be a közeli kétmilliós nagyváros, a Kivu-tó partján épült Goma lakói. Itthon a Telex olvasói Harangi Szabolcs részletes írásából ismerhették meg a kitörés részleteit és hátterét. Goma lakosságának egy része – emlékezve a legutóbb 2002-ben történt kitörésre, amikor a láva bejutott a városba, mintegy 400 ezer embert kellett kitelepíteni, és 250-en vesztették életüket – menekülőre fogta. A szomszédos Ruanda is megnyitotta a határait.

A láva május 22-én a Nyiragongo dél-délkeleti oldalán tört a felszínre. Először keletnek indult, de aztán egy újabb folyam déli irányban elérte Goma repülőterét. Maga a kitörés ezúttal szerencsére csak néhány órán át tartott. A jelentések szerint 35 fölötti halálos áldozatot jórészt a kitörő pánik számlájára írhatják.

Az Etna mellett ez az a vulkán, amely lávafolyásaival településeket tud lerombolni – írja a fent idézett cikk. A kitörés után íródott, már a tanulságokat is összefoglaló folytatásában pedig arról is szó esik, hogy a terület igencsak túlnépesedett, a település pedig az előző kitörés óta eltelt szűk két évtized alatt óvatlanul szinte felkúszott a közeli vulkáni hegy oldalára. Így a vulkáni katasztrófa veszélye megnőtt.

A Kivu-tótól északra fekvő terület felett gyakoriak a felhők. A Copernicus program Sentinel-2 műholdjainak kamerái elől ezek most is eltakarják a Nyiragongót és környékét. A kitörés után, május 27-én készült felvételek speciális színezésével, amelyhez az emberi szemmel láthatatlan rövidhullámú infravörös (short wave infrared, SWIR) sávot is használtuk, azért a felhők fehér színétől némileg elüt, lilás színben tűnik fel a vulkántól délnyugati irányba szálló füst. Ez a Kivu-tó fölé (alul középen) is eljut. Hogy a Nyiragongo vulkáni kúpja pontosan hol is helyezkedik el, az egy két nappal korábban (május 25-én) készült Sentinel-1 radaros műholdkép segítségével pillanthatjuk meg. A radaros földmegfigyelő műholdak ugyanis átlátnak a felhőzeten. A két kép a csúszka elmozdításával hasonlítható össze.

(Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2021 / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

A kitörés kezdetekor nem volt egyértelmű, hogy a műholdképek közepén látható – pontosabban az optikai Sentinel-2 képen éppenséggel nem látható, csak sejthető – Nyiragongo, vagy a tőle mintegy 13 km-re északnyugati irányban (a radaros képen balra felfelé) található Nyamuragira tört-e ki. Goma városa a vulkán déli oldala és a tó között terül el.

Kapcsolódó linkek:

Kint vannak a vízből

Dél-Tirolban, nem messze az olasz–osztrák–svájci hármashatártól van egy különleges, festői tó, amely arról nevezetes, hogy kilóg belőle egy 14. században épült templom tornya. De hogyan került a Resia-tóba (olaszul Lago di Resia, németül Reschensee) a templom? A válasz egyszerű: egy mesterséges víztározóról van szó, amelyet – a helyiek ellenállása, majd a 2. világháború okozta késedelmek után – 1950-ben alakítottak ki két kisebb természetes tóból, a folyók felduzzasztásával. A villamos energia termelése érdekben végrehajtott művelet nyomán víz alá került a Curon (németül Graun) nevű egykori falu, amelynek legmagasabb épületét, a templom tornyát még a felduzzasztott víz sem lepte teljesen el. A falu 163 lakóháza azonban megsemmisült, valamint 523 hektár termőföld is a tó fenekére került. Télen, amikor befagy a tó, a középkori templomtorony száraz lábbal is megközelíthető. Márpedig befagy, hiszen az Alpokban járunk, közel 1500 m-es magasságban.

A Resia-tó maximális mélysége 28 m. Víztározó kapacitása 120 millió köbméter, amellyel a tartomány legnagyobb tavának számít. Sőt az egész Alpokban sincs nagyobb tó 1000 m feletti magasságban, mint a 6,6 km2 felületű tározó, amelyet az Adige, Rojenbach és Karlinbach folyócskák táplálnak, vizét pedig az Adige vezeti el. Ez utóbbi egyébként Olaszország második leghosszabb folyója a Pó után, ezután még mintegy 400 km-en át kanyarogva végül az Adriai-tengerbe ömlik.

A Resia-tó legutóbb azzal került bele a hírekbe, hogy vizét karbantartási munkálatok miatt most lecsapolták. Így a tó fenekén levő egykori falu egyes részei újra a felszínre kerültek. Mi az európai Copernicus földmegfigyelési program egyik Sentinel-2 műholdjával készült, a valódi színeket visszaadó képen mutatjuk be a tavat és környékét. A 10 m-es legjobb felszíni felbontású Sentinel-2 képeken a templomtornyot ugyan nem igazán lehet kivenni, de a 2021. májusi és az éppen egy évvel korábban készült képek összehasonlításával jól láthatjuk, ahogy a tározó vizének jelentős részét leengedték.

(Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2020–2021 / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

A völgyzáró gát a tó déli végénél található, az elárasztott egykori falu helye pedig a keleti oldalon van, ahol a tározó feneke most „kilátszik”. A május eleji műholdképeken mind 2020-ban, mind 2021-ben még kiterjedt hótakaró borítja az Alpok környező magas hegyeit – idén valamivel több, mint tavaly.

Kapcsolódó linkek:

Qeshm

A címben szereplő földrajzi név egy szigetet takar. A maga közel 1200 km2-ével ez Irán és egyúttal a Perzsa-öböl (más néven Arab-öböl) legnagyobb területű szigete. A Hormuzi-szorosban fekszik, elnyúlt – sokakat egy nyílra emlékeztető – alakja az iráni partokkal párhuzamosan húzódik. A sziget hossza mintegy 135 km, a legszélesebb szakaszon 40 km-es.

Az Európai Űrügynökség földmegfigyelési videósorozatában május 14-én mutatták be a Qeshm-szigetről készített Sentinel-2 műholdképet. (Forrás: ESA)

A képet a száraz, sivatagos felszín uralja, mind a szigeten, mind tőle északra Irán kontinentális területén. Qeshm jellemzően sziklás tengerparttal rendelkezik, de az északnyugati részen homokos öblök és iszapos lapályok is találhatók. A sziget és a szárazföld közötti keskeny szorosban levő sekély vízi utak és a növényzet jól láthatóan elkülönül a műholdképen. A szigetet máshol is világosabb, türkiz színű tenger veszi körül, éles kontrasztban a Perzsa-öböl délebbre fekvő területeiről. A színkülönbségnek egyrészt az eltérő vízmélység, másrészt a partok közelében a tengervízbe került hordalék az oka.

A valóságoshoz közeli színeket mutató Sentinel-2 műholdkép a Hormuzi-szorosról és Irán legnagyobb szigetéről, emalynek népessége meghaladja a 100 ezer főt. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2021 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)

A sziget és a szárazföld között elterülő Clarence-szoros sós vize és mangrovemocsarai hazdag élővilágnak adnak otthont. Több mint 150 madárfaj egyedei fordulnak meg ezen a természetvédelmi területen vándorlásaik közben. Tengeri teknősök, kígyók is élnek itt. A szigethez közeli vizekben korallzátonyok találhatók, a sziget környékén cápák, bálnák, delfinek is előfordulnak. A sziget délnyugati részén kivehető, felülnézetben egy körhöz hasonlító alakzat a Namakdan-hegy. Itt van a világ legnagyobb kiterjedésű sóbarlangja, járatainak hossza meghaladja a 6 km-t. A barlang tele van különleges kristályokkal, sóalakzatokkal.

A műholdképen feltűnik még három kisebb sziget, nyugatról keletre haladva Hengam (közvetlenül Qeshm mellett, délre), majd Larak és Hormuz. Alul középen, a kevés felhő által megrajzolt alakzattól délre „belóg” még a Muszandam-félsziget, amely valójában az Arab-félsziget északkeleti nyúlványa. Ha Skandinávia fölött járnánk, a mélyen benyúló öblökkel tagolt partvidéket akár fjordoknak is gondolhatnánk. A Muszandam-félsziget csúcsa Ománhoz, további területei az Egyesült Arab Emírségekhez tartoznak. A Hormuzi-szoros stratégiai jelentőségét az adja, hogy itt halad át a világ kőolajszállító tankhajóinak jelentős része az Indiai-óceán irányába.

Kapcsolódó linkek:

Antofagasta

A címben szereplő név egy kikötővárosé Dél-Amerikában, a Csendes-óceán partján, Chile északi részén. A fővárostól, Santiagótól 1000 km-re északra fekvő 400 ezres nagyváros 22 km hosszan terül el az óceán partja mentén. Az Európai Űrügynökség (ESA) egyik földmegfigyelési videójában mutatta be Antofagastát és környékét, a Copernicus program Sentinel-2 műholdpárosa egyik tagjának 2021. január 6-án készült képe segítségével. Január egyébként az év legmelegebb hónapja a környéken, amelynek jellemzően hűvös, száraz sivatagi éghajlata van, sok napsütéssel, kevés felhővel.


(Forrás: ESA)

A várost nyugatról az óceán, keletről hegyek határolják. A település a 19. század vége felé indult fejlődésnek, amikor nitrátlelőhelyet találtak a környéken. Manapság is különféle ásványi kincsek – mint például a réz és a kén – kitermelése alapozza meg a helyi gazdaságot.

Nyugatra, a műholdkép jobb szélén középtájt az egyhangú sivatagos területet feltűnő zöldes-türkiz geometriai formák törik meg. Ezek a bányászati tevékenységhez kapcsolódó lepárlómedencék lehetnek. Jól látszik még a mellettük észak-déli irányban elhaladó pánamerikai főútvonal egy szakasza is.

A Csendes-óceán partján épült chilei Antofagasta városa és környéke Sentinel-2 műholdképen. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2021 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)

Antofagasta az Atacama-sivatag része, amely a Föld egyik legszárazabb vidéke. Vannak olyan részei, ahol csapadékot még sosem jegyeztek fel. A Sentinel-2 műholdképen feltűnő még a tenger hullámainak összetett mintázata, amelyet az erős nyugati szél alakított ki a felvételek készítésének idején.

Kapcsolódó linkek:

Gleccserlavinák

Ha gleccserekről van szó, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ezek igen lassan mozgó jégfolyamok. A magas hegységek völgyeiben olyan kis sebességgel csúsznak lefelé, hogy csak több évet átfogó műholdfelvételeken vagy helyszíni fényképek sorozatán lehet tetten érni az elmozdulásukat. Egy friss kutatás eredményei azonban azt mutatják, hogy a gleccserek elmozdulása ennél sokkal drámaibb is lehet, akár napi több tíz méteres sebességgel, vagy még gyorsabban. Ez utóbbit gleccserszakadásnak vagy gleccserlavinának nevezzük. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen természeti jelenség súlyos következményekkel járhat, ha a környéken emberek lakta települések is találhatók.

A gleccserek a hegyvidékek magasan fekvő területein hulló csapadék (hó) hatására híznak, alsó végükön feldarabolódással, olvadással fogynak. A két folyamat normális esetben, jellemzően több évtizedes időskálán egyensúlyban van egymással. A gleccserek jege ugyanakkor érzékenyen reagál a klíma megváltozására. Nyilvánvaló, hogy ha a környező levegő hőmérséklete növekszik, akkor a jég gyorsabb ütemben kezd olvadni, a lefelé csúszása is felgyorsulhat. Ezért a kutatók előszeretettel tanulmányozzák a gleccsereket, mint a klíma melegedésének nyomjelzőit.

Egyes gleccserek esetében a jég lassú áramlása felgyorsulhat, hirtelen több kilométert is elmozdulhatnak néhány hónap vagy év leforgása alatt. Egy ilyen nekiindulás után a helyzet stabilizálódik, az elmozdult jégtömeg olvadása évtizedekig is eltarthat. Ilyenkor a jég eltorlaszolhat és felduzzaszthat vízfolyásokat, de természeti katasztrófa ritkán fenyeget. Már csak azért sem, mert a gleccserek mégis csak a civilizációtól távoli, lakatlan vagy ritkán lakott területeken jellemzők. Ez azt is jelenti, hogy sok esetben nem is tudnánk róluk – ha nem állnának rendelkezésünkre földmegfigyelő műholdak.

A kutatók azzal is tisztában vannak, hogy a gleccser jege időnként teljesen elszakadhat a kőzettől, s ilyenkor a jég- és kőtömbök keverékéből álló áradat akár 300 km/h sebességgel száguldhat lefelé a völgyben. A nemrég a The Cryosphere folyóiratban publikált tanulmány szerint ugyanakkor úgy fest, hogy ezek a gleccserlavinák sokkal gyakrabban fordulnak elő, mint ahogyan eddig gondolták. Még meglepőbb felismerés, hogy ezek nem is a meredek, hanem a viszonylag enyhébb lejtésű völgyekben jellemzők.

A hasonló jelenségekről ritkán látnak napvilágot helyszíni beszámolók. Egy kivétel az orosz–grúz határ vidékén fekvő Kolka-gleccser esete volt 2002-ben. A több mint 200 km/h sebességgel lezúduló, mintegy 130 millió m3 jeget és sziklát szállító áradat 100-nál is több ember halálát okozta.

2016-ban Tibetben egy gleccser hirtelen megindulása 10 ember és sok háziállat vesztét okozta. Néhány hónap elteltével ugyanannak a hegyvonulatnak egy másik gleccsere is váratlanul hasonló eseményt produkált. A Setinel-1 radarműholdas adatokból készített térképen megjelölték a két említett gleccserlavina (Aru-1 és Aru-2) által érintett területeket. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2016 / feldolgozás: CCI Glacier team, ESA)

A különböző műholdas adatokat – egyebek mellett a Copernicus program Sentinel-1 és Sentinel-2 műholdpárosaiét is – használó kutatócsoport arra a következtetésre jutott, hogy a klímaváltozásnak is lehet szerepe a gleccserlavinák létrejöttében. A Föld tíz különböző régiójában 20 gleccserlavina-eseményt elemeztek, Alaszkától az Andokig, a Kaukázustól Tibetig. Megbecsülték az események lefolyásának idejét, az elmozduló anyag térfogatát, és egy sor olyan faktort, amelyeknek szerepük lehet a gleccserlavinák keletkezésében. Bár találtak néhány közös pontot, a kutatómunka egyik tanulsága az volt, hogy változatos körülmények vezethetnek egy-egy ilyen természeti katasztrófa megindulásához.

Az egyre gyűlő műholdas adatok jelentős előrelépést tesznek lehetővé az efféle kutatómunkában, de a tudomány ott még messze nem tart, hogy előre tudja jelezni a gleccserlavinák bekövetkeztét. Mindenesetre igyekeznek olyan jelenségekre bukkanni, amelyek közeli előjelei lehetnek a nagy jégtömegek megindulásának. Ennek a hasznát adott esetben megmentett emberéletekben lehetne mérni.

Kapcsolódó linkek:

Európai földmegfigyelési tudásközpont

Április 20-án az Európai Bizottság Közös Kutatóközpontja (Joint Research Centre, JRC) és a Védelmi és Űripari Főigazgatóság (DG for Defence Industry and Space, DG DEFIS) elindított egy internetes portált, amellyel a döntéshozók számárára szeretnék megkönnyíteni a földmegfigyelési információk felhasználását, alkalmazását. Az új földmegfigyelési tudásközpont (Knowledge Centre on Earth Observation, KCEO) ezen a linken érhető el.

A műholdakkal gyűjtött földmegfigyelési adatok – bolygónk védelmében és az emberek érdekében – egyre fontosabb szerepet játszanak a döntéshozatal megalapozásában, az állami és a magánszektorban egyaránt. A földmegfigyelési portál ezt a felhasználási folyamatot szeretné még jobban segíteni a közösségi politikák területén.

Az európai műholdakon elhelyezett különféle berendezések együttese egyedülállóan sokrétű, átfogó bepillantást enged a Földön zajló folyamatokba, változásokba. Az ezeket működtető Copernicus program révén aztán a nyers adatokból termékek, statisztikák, térképek lesznek. Ezeket számtalan innovatív módon lehet hasznosítani, az információval segíteni a fontos gazdasági, politikai döntések meghozatalát. A Copernicus a felhasználók legszélesebb rétegét szolgálja ki. Folyamatos üzemben naponta sok terabájtnyi adatot termel, azokat hat fő szolgáltatása hasznosítja speciális feldolgozással, értelmezéssel. De maguk az adatok is elérhetők bárki számára, legyenek azok intézmények, vállalkozások vagy akár magánszemélyek, szerte a világon. Azonban minél szélesebb körben hozzáférhetők és hasznosíthatók a Copernicus információi, és minél többféle formában dolgozzák fel, teszik közzé azokat, annál nehezebb átlátni, hogy egy adott felmerülő igényre melyik közülük a legmegfelelőbb.

A KCEO létrehozásával épp arra tesznek kísérletet, hogy mindenki megtalálja a számára leginkább releváns, hasznos földmegfigyelési információt. A helyzet ugyanis ma még az, hogy hiába áll rendelkezésre egy csomó adat és termék a sikeres uniós program révén, a földmegfigyelési adatok felhasználásán még bőven van mit javítani a közösségi döntéshozatal és jogalkotás területén. Másfelől fel fogják tudni mérni, hogy milyen új kutatás-fejlesztési irányokban kell elindulni annak érdekében, hogy a felmerülő igényeket a lehető legjobban ki lehessen elégíteni.

Kapcsolódó linkek:

Amazónia: folyók és erdők

Az Európai Űrügynökség (ESA) népszerű heti földmegfigyelési videósorozatának március 19-ei epizódjában az amazóniai esőerdők egy részletét mutatták be a Copernicus program egyik Sentinel-2 műholdjának képe segítségével.

(Forrás: ESA)

Az ábrázolt terület Brazíliához, annak is az északkeleti részén fekvő Amazonas nevű szövetségi államához tartozik. Ahogy a név is mutatja, az állam bő másfél millió km2-es területe az amazóniai esőerdőkével esik egybe. Az összesen mintegy hatmillió km2-es, az Amazonas és mellékfolyói környékén elterülő erdőség a Föld legnagyobb kiterjedésű trópusi esőerdeje. Biológiai sokfélesége és fajgazdagsága egyedülálló. Több millióra tehető az itt honos állat- és növényfajok száma.

Ahogy várnánk is, az erdőségek színe a képen zöld. Csakhogy van egy kis csavar a dologban, a képfeldolgozás ugyanis nem azokat a színeket adja vissza, amelyeket madártávlatból, a saját szemünkkel érzékelnénk. A zöld előállításához valójában a szemmel láthatatlan közeli infravörös sávban gyűjtött adatokat használtak fel. Így a növényborításban meglevő területi különbségek még jobban is kiemelhetők.

Brazília Amazonas állama területének egy részeltéről készült ez a hamisszínes Sentinel-2 műholdkép. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2019 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)

A kép felső részét a Juruá folyó kanyargó sávja uralja. Ha a teljes, 10 m-es felszíni felbontású képbe belenagyítunk, a víz a lila és a sötétkék árnyalatait mutatja ezzel a hamis színezéssel. Ez amiatt van, mert a beeső napfénynek főleg a kék és zöld komponensét veri vissza a vízfelület, az infravöröset szinte alig. A több mint 3000 km hosszan kanyargó, Peruban eredő, sok hordalékot szállító Juruá az Amazonasba ömlik. Az egyik mellékfolyóját, Tarauacát a kép bal szélén láthatjuk. Mindkét folyó mellett feltűnő a sok lefűződött holtág. A két folyó találkozása közelében fekvő település a bal felső sarokban Eirunepé (lásd még az alábbi, kinagyított kprészleten is). A 19. században a gumitermelés egyik központjának számított. A képen itt-ott néhány felhőfolt (fehérrel) és árnyékuk (feketével) is feltűnik.

Az ESA a műholdkép megjelentetését az erdők nemzetközi napja (március 21.) elé időzítette. A világnap célja, hogy felhívja a figyelmet az erdők fontosságára. Az ENSZ adatai szerint a Föld évente 10 millió hektár erdőt veszít el, ami 12–20%-kal járul hozzá az üvegházhatású gázok felszaporodásához a légkörben. Az Amazonas-medence kiterjedt esőerdei különösen fontos szerepet játszanak a klíma szabályozásában, évente sok millió tonnányi szenet kötve meg a légkörből. Az új mezőgazdasági területek nyerése érdekében történő erdőirtás és az erdőtüzek ezzel ellentétes hatást váltanak ki.

A műholdakkal immár hosszú évtizedek óta gyűjtött, globális lefedettséget biztosító adatok kulcsfontosságúak a földi szénkörforgás megértése és a pontosabb előrejelzéseket szolgáltató klímamodellek bemenő adatokkal való ellátása szempontjából. Műholdas megfigyelések segítik az erdőgazdálkodást, az üvegházhatású gázok kibocsátásának és elnyelésének feltérképezését, a fenntartható fejlődés céljainak elérését. Az ESA készülő Biomass műholdja P-sávú (435 MHz) radaros berendezésével az erdők állapotát, a bennük levő biomasszát, annak változását térképezi majd fel. Az alacsony frekvenciás rádiósugárzás jobban áthatol a fák lombozatán, alkalmas a fatörzsekben tárolt biomassza pontosabb felmérésére. Az új műhold a jelenlegi tervek szerint várhatóan 2022-ben állhat pályára és legalább 5 éves működésre szánják.

Kapcsolódó linkek:

A műholdak az Etnát (is) figyelik

Az Olaszország területén, Szicília szigetének kelti részén található Etna kontinensünk legaktívabb vulkánja. A közelmúltban ismét hallatott magáról: kevesebb mint három hónap leforgása alatt 17 kitörést produkált. (Február folyamán Facebook-oldalunkon többször is megosztottunk olyan hamisszínes Sentinel-2 műholdképeket az Etnáról, amelyek infravörös sugárzása alapján jól mutatták a frissen kiömlő forró lávát, például itt.)

A Föld körül keringő távérzékelő műholdak – köztük a Copernicus program Sentinel sorozatának különféle érzékelőkkel felszerelt tagjai – fontos, és egymást jól kiegészítő információval szolgálnak a tűzhányókról, a kitörések tetőpontjáról (paroxizmus), majd a lávaömlésről. Az Etna kitörései a csúcs közelében történnek, ahol négy kráter található. Az 1928-ban keletkezett Bocca Nuova és az 1945-ös Voragine mellett az Északkeleti-kráterről (peremén a hegy legmagasabb, 3330 m-en fekvő pontja) és a Délkeleti-kráterről van szó. Legújabban ez utóbbi, 1971-ben kialakult alakzat számít a legaktívabbnak a négy közül.

2021 februárjában is a Délkeleti-kráterből törtek fel az éjszakai eget narancsvörösre színező lávaszökőkutak és a műholdfelvételeket narancsvörösre színező lávafolyások. Ez utóbbi szín az alábbi Sentinel-2 műholdképsorozatra is jellemző, de nem valóságos, hanem az infravörös sávokban készült felvételek kiemelésére használt színezési eljárás terméke. Volt, amikor a láva egészen 1,5 km-es magasságig eljutott.

Hamisszínes, 2021. február 16. és április 2. közötti Sentinel-2 műholdképekből készült animáció. (Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2021 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)

Az optikai műholdfelvételek – különösen a látható fényénél hosszabb hullámhosszú, infravörös sávokban – alkalmasak a láva folyási irányának, kiterjedésének a felmérésére. A műholdképeken felismerhetők lehetnek még a vulkáni tevékenységhez köthető esetleges földcsuszamlások, felszíni repedések, valamint a füst-, gáz- és hamufelhő terjedése. Az Etna példájára visszatérve, az alábbi képen a Sentinel-5P műhold mérései nyomán a légköri kén-dioxid eloszlásának térképét láthatjuk. A felhő a Földközi-tenger felett délre haladva egészen Líbia partjainak közelébe is eljutott.

Az Etna kitörése nyomán a levegőbe került kén-dioxid (SO2) oszlopsűrűsége március 24-én, a Sentinel-5P műhold adatai alapján. A kén-dioxid akkor szabadul fel, amikor a magma a felszín közelébe ér. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2021 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)

Kapcsolódó linkek:

Az eltorlaszolt Szuezi-csatorna és a műholdképek

Március 24-én keresztbe fordult a Földközi-tengert és a Vörös-tengert összekötő forgalmas tengeri útvonal déli részén a világ egyik legnagyobb teherhajója, az Ever Given. A beszorult hatalmas konténerszállító hajó egyúttal el is torlaszolta a szűk vízi utat, feltartva a két irányból érkező áruforgalmat, így komoly fennakadásokat okozva az ellátási láncokban.

Az eseményről bő terjedelemben számoltak be a híradások. Annál is inkább, mert a világkereskedelem számára kulcsfontosságú Szuezi-csatorna blokkolása a becslések szerint naponta dollármilliárdokban mérhető károkat okozott. Végül március 29-én sikerült kimozdítani a 400 m hosszú teherhajót. Nem sokkal később újból megindulhatott a forgalom, a csatorna két bejáratánál feltorlódott hajók százai megkezdhették az áthaladást.

Az első képünk az európai Copernicus program egyik Sentinel-1 radaros földmegfigyelő műholdjával készült, március 25-én. A vízfelületek sötétek, a hajók viszont erős radarvisszhangot produkálnak a műhold irányába, így jól kivehetők a víz háttere előtt. Középen feltűnő a csatorna teljes szélességét elzáró Ever Given, mellette a kimozdításán munkálkodó kisebb hajók.

A Kínából Hollandia felé tartó, a Szuezi-csatornán keresztbe fordult 220 ezer tonnás Ever Given teherhajó március 25-én, egy Sentinel-1 radaros műholdképen. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2021 / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

A második ábra egy nagyobb térséget mutat: a Vörös-tenger északi részét, a csatorna déli bejáratával. Ez három eltérő időpontban, de ugyanolyan irányú műholdáthaladás alkalmával rögzített Sentinel-1 radarkép kombinációja. A március 13-án, 25-én és 31-én készült képekhez rendre a vörös, zöld és kék alapszíneket társítottuk. Így az állandó felszíni radarvisszaverő felületek – például balra fent a parton, a csatorna bejáratánál Szuez városának építményei – fehérek. A hajók azonban jellemzően elmozdultak a képek készítése közt eltelt 6–12 napos időszakokban. A sok, a tegerben mintegy 100 km hosszan elszórt kék pötty a feltorlódott hajókat jelzi, amelyek még az áthaladásra vártak március utolsó napján. A zöld pontok 25-én a csatornabejárathoz közelebb csoportosulnak. Akkor még friss volt az akadály, már elég sok, de még kevesebb a várakozó hajó. A legkorbbi, 13-ai állapotot – vagyis a dugó kialakulása előtti normális forgalmat – illusztráló piros pontokból lényegesen kevesebbet láthatunk.

A Vörös-tengeren veszteglő hajók száma jól megbecsülhető ennek a kombinált Sentinel-1 radarképnek a segítségével. Három időponthoz (március 13., 15 és 31.) három színt (vörös, zöld és kék) rendelve az erős radarjeleket szolgáltató, de helyüket változtató tengerjáró teherhajók térbeli eloszlásának változása szembetűnő. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2021 / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

A műholdas távérzékelésben „utazó” cégek számára kapóra jött ez az esemény, amely a világsajtó érdeklődését is heteken át felkeltette. Kitűnő alkalmuk nyílt demonstrálni, mit is tudnak az űreszközeik. A magyar sajtóban és internetes oldalakon is szép számmal lehetett ilyen képeket látni. Mi példaképpen csak néhányat mutatunk be közülük.

Egy francia Pléiades földmegfigyelő műhold felvétele március 25-éről. (Kép: Airbus)

A Maxar Technologies, amely az általa korábban felvásárolt DigitalGlobe nagyfelbontású kereskedelmi távérzékelő műholdjait üzemelteti, napi rendszerességgel tett közzé képeket a helyzet alakulásáról.

A GeoEye-1 műhold március 29-én, helyi időben nem sokkal dél előtt készített felvétele azt az időpontot kapta el, amikorra már – a magas dagályt is kihasználva – a mentőcsapatoknak sikerült kimozdítaniuk a helyéről a csatornát 6 napon át blokkoló konténerszállító hajót. (Kép: Maxar Technologies)

A San Franciscó-i székhelyű Planet, amely egy sereg kisebb (és még kisebb) földmegfigyelő holdat üzemeltet, szintén rendszeresen demonstrálta űreszközei képességét az Ever Given incidenséről készített műholdfelvételekkel. A kis hűtőszekrénnyi méretű, 110 kg-os SkySat holdak egyikével rövid videót csináltak, de a még kisebb, cipős dobozhoz hasonlítható Dove és SuperDove műholdak sem tétlenkedtek. Bár ezek felbontása nem annyira jó, nagy számuk miatt egy adott terület fölé gyors visszatérést biztosítanak.

Az egyik Dove CubeSat felvétele március 29-én, az Ever Given kiszabadítása napján készült. A cég több mint száz űreszközzel rendelkezik alacsony Föld körüli pályákon, köztük 21 a SkySat sorozatból való. (Kép: Planet)

Egy mikromműholdak nagyobb konstellációját építő másik amerikai cég, a seattle-i BlackSky is hozzátette a magáét a műholdképözönhöz. Ők 2018 óta eddig hét földmegfigyelő műholdat juttattak alacsony pályákra.

A tavaly augusztusban felbocsátott BlackSky Global-7 műhold március 24-én készített felvétele. (Kép: BlackSky)

Ha már Sentinel-1 radarképekkel kezdtük az Ever Given történetének műholdképes felidézését, legyen az utolsó kép is radaros. Újabban magáncégek is fantáziát látnak ebben a távérzékelési módszerben, amelynek még az éjszaka és a felhős idő sem jelent akadályt. A szintén San Franciscó-i Capella Space a legújabb szereplő ezen a területen, tavaly augusztus óta eddig három kis méretű (kb. 100 kg-os), de nagy felbontást nyújtó, apertúraszintézises elven működő X-sávú radaros holdat üzemeltet.

Történetesen egy éjszaka készült radaros kép az elakadt Ever Given hajóról és a mellette tartózkodó, a mentésben részt vevő kisebb vízi járművekről, március 26-án. (Kép: Capella Space)

Míg a kereskedelmi műhold-üzemeltető cégek, mint az itt említett Maxar, Airbus, Planet, BlackSky és Capella nagyfelbontású műholdképeiket pénzért árusítják ügyfeleiknek, addig az Európai Unió és az Európai Űrügynökség Copernicus programjának adatai szabadon hozzáférhetők. Igaz, hogy felszíni felbontásuk nem annyira jó, viszont egyszerre nagyobb területet tudnak megfigyelni. Számos fontos alkalmazásra kitűnően megfelelnek a szolgálatszerűen, megbízhatóan, jó minőségben előállított Sentinel adatok.

Kapcsolódó linkek: