Kainji-tó, Nigéria

Az Európai Űrügynökség (ESA) heti földmegfigyelési videósorozatában nemrég Nyugat-Afrikába kalauzolták a nézőket egy Copernicus Sentinel-2 műholdkép segítségével.

(Forrás: ESA)

A valóságoshoz közeli színeket visszaadó műholdképet a Kainji-tó vizének domináns sárgás színe uralja. A kb. 1300 km2 felületű, 12 m-es átlagos vízmélységű tó valójában egy víztározó, amely 1968-ban létesült a Niger folyó felduzzasztásával. A Niger, az afrikai földrész harmadik leghosszabb folyója északról torkollik bele, az általa szállított szürkés színű hordalék fokozatosan keveredik el a tározó vizével. A völgyzáró gát délen épült, a kép közepe táján látható. Az ottani erőműnek alapvető szerepe van a nigériai városok villamos energiával való ellátásában. A 66 m magas 550 m széles építmény a Niger legnagyobb gátja. Feladata nem csak az energiatermelés, de a Niger vízszabályozása, valamint a hajózás, a halászati lehetőség és az öntözővíz biztosítása is.

A Nigéria nyugati középső részén fekvő Kainji-tározóról és környékéről 2020. november 11-én készült ez a szinte felhőmentes Sentinel-2 műholdkép. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2020 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)

A tó vizében az élénk zöld színű foltok a felszínen úszó növényzetre, algákra utalnak. Az egybefüggő sötétzöld folt a tótól nyugatra (a képen balra) egy nemzeti parkhoz tartozik, ez Nigéria területén a legrégebbi ilyen létesítmény. Teljes területe három különálló résszel 5300 km2.

A tározó kialakításakor több folyóparti települést is elárasztottak, mintegy 50 ezer embert kellett áttelepíteni máshová. Víz alá került a Foge-sziget nagy része is, amelynek a legmagasabban fekvő területei azért most is kilátszanak. A képen a tó északi részén, a Niger beömlésénél figyelhető meg a sziget. Hossza tartó alacsony vízállásnál vándorló halászok szoktak itt ideiglenesen megtelepedni.

Kapcsolódó linkek:

Shetland-szigetek

Skócia szárazföldi területeitől kb. 100 km-re északra, az Atlanti-óceán és az Északi-tenger határán fekvő szigetcsoport teljes területe 1468 km2, a partvonalak hossza mintegy 2700 km. A kisebb-nagyobb szigetek száma 100 körüli, de kevesebb mint az ötödrészük lakott.

Shetland legnagyobb szigete, Mainland maga 900 km2 körüli területű, vagyis a teljes szigetcsoportot dominálja. Ez egyébként a Skóciához tartozó harmadik legnagyobb sziget. A csoporton belül nagyobb szigetek még az az északi irányban fekvő Yell, Unst és Fetlar, valamint keletre Bressay és Whalsay. A főváros és egyben Shetland legnagyobb települése, Lerwick a fő szigeten épült.

A Shetland-szigetekről készült Copernicus Sentinel-2 műholdképe az Európai Űrügynökség (ESA) földmegfigyelési videósorozatának november eleji epizódjában. (Forrás: ESA)

Az itt bemutatott, a valóságoshoz közeli színeket visszaadó Sentinel-2 műholdkép idén nyáron, július 1-jén készült. Rajta a legfeltűnőbb az, ami a helyszínen közelről, szabad szemmel nem is látszik: a tengervíz türkiz árnyalatai, főképp a szigetek keleti oldalán. Az az algavirágzásnak (a növényi fitoplankton elburjánzásának) köszönhető. A feltételezések szerint itt nem a Balti-tengerben gyakori, mérgező hatású cianobaktériumok okozzák a víz nagy területen megfigyelhető elszíneződését, hanem az ún. mészmoszatok közé tartozó coccolithophore nevű fitoplanktonról van szó. Ezek a mikroszkopikus, klorofilltartalmú és fotoszintézist végző növényi szervezetek gyors szaporodásnak indulhatnak a tengervíz legfelső rétegeiben, ha számukra kedvezővé válnak a körülmények, vagyis a hőmérséklet és a tápanyag-tartalom. A víz fehéres színét az algák kalcium-karbonát tartalmú lemezecskéi adják. Amikor elpusztulnak, kalciumban gazdag üledék (kokkolit) válik belőlük. A fitoplankton fontos szerepet játszik a légköri szén-dioxid megkötésében és az óceánfenékre való szállításában.

(Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2021 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)

Kapcsolódó linkek:

Légszennyezés az amerikai kikötőknél

Nemrég egy szeptemberi blogbejegyzésünkben mutattunk egy Sentinel-1 radaros műholdképet, amelyen Kaliforniában, Los Angeles mellett, Long Beach kikötőjénél jól látszottak az óceánon nagy számban veszteglő konténerszállító hajók. Ezek a torlódás, a szűk kikötői kapacitás miatt nem tudnak időben kirakodni. Hasonló problémával az Egyesült Államok más forgalmas kikötőiben, például New York/New Jersey térségében is szembesülnek. A korábbi szállítási elmaradások, amelyeket most be szeretnének pótolni, elsősorban a COVID-19 koronavírus-járványra vezethetők vissza.

Amikor a járványhullám miatt 2020-ban általános lezárásokat rendeltek el, a közlekedés és a szállítmányozás jelentősen visszaesett. Emiatt – hisz minden rosszban van valami jó – javultak a légszennyezettségi mutatók, sokkal kevesebb volt például a nitrogén-dioxid (NO2) a levegőben. A kutatók most az ellenkezőjét tapasztalják, többek közt a Copernicus program Sentinel-5P műholdjának mérései alapján. A jelek szerint a forgalmas kikötőknél megnövekvő levegőszennyezettséget főleg a veszteglő hajók okozzák.

A NO2 átlagos oszlopsűrűsége a 2021. október 1–23. közötti időszakban, a 2018-as és 2019-es (vagyis a járványt megelőző) évek átlagával való összehasonlításban, Long Beach kikötőjénél. (Kép: NASA Earth Observatory, Joshua Stevens / módosított Copernicus Sentinel-5P adatok / ESA)

Az adatokat a Sentinel-5P műhold TROPOMI (Tropospheric Monitoring Instrument) műszerével gyűjtötték, amelynek egyik elődje a NASA Aura földmegfigyelő műholdon repülő OMI (Ozone Monitoring Instrument). Október 21-én több mint 100 konténerszállító várakozott behajózásra Los Angeles és Long Beach kikötőinél. Ugyanakkor csak mintegy 60 hajó számára elegendő horgonyzóhely van a kikötőket körülvevő sekélyebb vizeken. A többi hajónak távolabb kell vesztegelnie, ahol járó motorral kel körözniük, hogy megtarthassák pozíciójukat. Ez pedig légszennyezéssel jár: a nitrogén-dioxidon kívül kén-dioxid, ózon, szálló por (PM2.5) és más káros anyagok kerülnek a levegőbe. Sőt még a horgonyzó hajóknak is időnként működtetniük kell a motorokat, egyrészt amikor kedvezőtlen az időjárás, másrészt hogy a hajók fontos fedélzeti rendszereinek ellátását biztosíthassák. Ha a szél iránya úgy alakul, ezek a szennyezők a sűrűn lakott területek fölé juthatnak.

A hajóforgalom fennakadásai mellett az is hozzájárulhat a tapasztalt nagyobb légszennyezéshez, hogy magukban a kikötőkben is intenzívebben folynak a rakodási munkálatok. Los Angeles és Long Beach idén egyes hónapokban másfélszer akkora áruforgalmat bonyolított le, mint 2019-ben.

A Kalifornia egy részét mutató fenti Sentinel-5P térképen, a bal felső sarokban felismerhető egy másik narancsszínű folt, amely megnövekedett NO2 értékekre utal. Ez a kibocsátási többlet egy Santa Barbara közelében október közepén fellángolt erdőtűzre vezethető vissza. Los Angeles belvárosában ugyanakkor lila színű a térkép, ami a viszonyítási évekhez képest csökkenő mennyiségű nitrogén-dioxidot jelez. A kutatók szerint a magyarázat az lehet, hogy a COVID-19 miatt az emberek utazási szokásai megváltoztak, sokkal kevesebben ülnek autóba, aki teheti, inkább otthonról dolgozik. Mindez azt is mutatja, hogy a műholdas légszennyezettségi térképek értelmezéséhez általában összetett háttér-információra van szükség. Los Angeles esetében – és nyilván máshol is – a szél aktuális erőssége és iránya például akár 80%-os eltérésekhez is vezethet az NO2 koncentrációjában.

Kapcsolódó linkek:

Perth, Nyugat-Ausztrália

A több mint 2 milliós nagyváros, az Indiai-óceán partján fekvő Perth Nyugat-Ausztrália állam fővárosa és egyben legnépesebb települése. De egész Ausztráliában ez a negyedik legnagyobb város. A metropolisz mintegy 125 km hosszan húzódik a tengerpart és a Darling Scarp nevű dombvonulat közötti keskeny sávban. Területének legnagyobb része a Swan folyó partja menti sík vidéken fekszik. Északon Two Rocks, délen Singleton jelenti a határát.

Az európai hódítók érkezése előtt az őslakosok 40 ezer évre visszanyúlóan telepedtek meg itt. A mai Perth alapítása 1829-re tehető. Ez a Föld egyik legelszigeteltebb nagyvárosa. A legközelebbi hasonló település a közel 2000 km-re található Brisbane. Perth valójában közelebb van az Indonéziához tartozó Bali szigetéhet, mint Ausztrália fővárosához, Canberrához. Az elszigeteltsége ellenére ez Ausztrália egyik legdinamikusabban fejlődő városa.

A Perth térségét a valódihoz közeli színekben mutató képet az európai Copernicus földmegfigyelési program egyik Sentinel-2 távérzékelő műholdjával készítették. Eredeti méretében a felszíni felbontása 10 m-es – érdemes letölteni ezen a linken. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2020 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)

A műholdképen a Swan folyótól délre kivehető Perth egyik repülőtere. Az óceánban, a partoktól 19 km-re fekszik a Rottnest-sziget, amely messze földön nevezetes az ott élő kurtafarkú kengurukról (quoakka). Közvetve a sziget is róluk kapta a nevét, amelynek jelentése patkányfészek – az ide eljutó első európai tengerészek jól megtermett patkányoknak nézték ezeket az erszényes emlősöket. A kurtafarkú kenguruk miatt a szigeten nagy a turistaforgalom. A műholdképen is kivehető számos komphajó, amelyek a folyó torkolatánál található Fremantle kikötőből indulnak, illetve oda érkeznek. Ez egyébként Nyugat-Ausztrália legnagyobb és legforgalmasabb árukikötője.

Talán a legfeltűnőbb jelenség a képen az erdővel borított területek és a mezőgazdasági művelés alatt álló táblák közti éles kontraszt. Az előbbi területek barnás színűek, az utóbbiak a zöld árnyalataiban tűnnek fel. Délen, a kép alján a furcsa, világos drapp színű mintázat egy bauxitbányát jelöl, amely a világon a második legnagyobb. Ausztrália az alumíniumgyártáshoz használt nyersanyag legnagyobb kitermelője a világon.

Perth Sentinel-2 műholdképe nemrég szerepelt az Európai Űrügynökség (ESA) heti földmegfigyelési videósorozatában. (Forrás: ESA)

Kapcsolódó linkek:

Tuz-tó

Teljesen kiszáradt Törökország második legnagyobb tava – adta a címet cikkének az MTI tudósítása alapján a 24.hu hírportál. Az 1664 km2 területű tó Törökországban a Van-tó után a második legnagyobb, de nagyon sekély, és nyaranta általában jórészt ki is szárad. A mostani helyzet azonban különösen súlyosnak számít. Az okok között részben a klímaváltozás, részben a vízkészletek kimerüléséhez vezető, engedély nélkül fúrt kutakat is használó öntözés elterjedése keresendő. A sós vizű, lefolyástalan tó sok madárnak, többek között flamingóknak biztosított élőhelyet. Ezek a madarak most nagy számban pusztultak el.

Műholdas adatokon alapuló kutatások szerint a Tuz-tó vízszintje 2000-ben kezdett el igazán apadni. Idén a túl kevés csapadék és az intenzív párolgás miatt minden eddiginél kevesebb víz maradt a tó medrében. Nemrég török szerzők a Remote Sensing folyóiratban megjelent tanulmányukban Copernicus Sentinel-1 radarműholdas mérések interferometrikus feldolgozása alapján elemezték a tó víztérfogatának változását. Alább mi is Sentinel-1 radaros amplitúdóképeket mutatunk, amelyek a csúszka elmozdításával össze is hasonlíthatók. Középen található a Tuz-tó. A képek egyike frissen, 2021. október 28-án készült, a másik majdnem pontosan 6 évvel korábban. A radaros képeken az összefüggő sötét (fekete) területek vízborításra utalnak. Jól kivehető, hogy a 2015-ös Sentinel-1 kép mennyivel több vizet jelez a tóban. (A bal felső részen áthúzódó sáv leképezési hiba.)

(Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2015, 2021 / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

Törökországban más tavak is veszélybe kerültek az egyre nagyobb aszályok és a fenntarthatatlan öntözési gyakorlat miatt. A mediterrán vidékeket a klímaváltozással érkező aszályok és elsivatagosodás veszélye fenyegeti.

Kapcsolódó linkek:

Kanada leghosszabb folyójának torkolatvidéke

A Mackenzie több mint 1700 km-en keresztül, főleg tundrás és erdős sarkvidéki területen folyik keresztül, mígnem északon egy deltatorkolatban eléri a Beaufort-tengert. Vízgyűjtő területe a kanadai folyókéi közül a legkiterjedtebb, de az egész észak-amerikai földrészen is csak a Mississippi rendelkezik nagyobbal. A folyó a nevét egy 18. századi skót felfedező, Alexander Mackenzie után kapta.

A Mackenzie deltája mintegy 12 ezer km2-en terül el, észak–déli irányban 190 km, a tengerpart mentén 80 km hosszan húzódik. A számtalan folyóág és csatorna szövevényében kisebb-nagyobb tavak is találhatók. Ezt a területet választották ki bemutatásra az Európai Űrügynökség (ESA) heti földmegfigyelési videósorozatának első októberi epizódjában.

A Mackenzie folyó műholdradaros felvételek színes kombinációján. (Forrás: ESA)

A Copernicus program Sentinel-1 műholdpárosának tagjai az apertúraszintézis elvén működő radarberendezéseket visznek magukkal. A radarképek a műhold irányába visszaverődő jel intenzitását ábrázolják, ezért alapvetően „fekete-fehérben” jeleníthetők meg. Az itt látható kép színeit az adja, hogy három eltérő időpontban készült Sentinel-1 képet használtak fel az elkészítéséhez, és mindegyikhez más-más alapszínt (vöröset, zöldet vagy kéket) rendeltek.

A Mackenzie deltája 2019. november 18-án, december 5-én és 2020. január 10-én készült Sentinel-1 műholdas radarfelvételek alapján. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2019–2020 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)

Mindhárom felvétel téli időszakban készült, mégis rendkívül színes. Az eltérő színek arra utalnak, hogy a mely felvétel készítésének idején volt gyökeresen már az adott felszíndarab radarvisszaverő képessége. Elsősorban a tengeri jég mozgásáról, feltöredezéséről van szó, vagyis a színkavalkád elsősorban a kombinált kép felső részére jellemző. Ahol lényegében változatlan volt a felszín ez alatt az alig 2 hónap alatt, ott a fehér és a szürke árnyalatai tűnnek fel, eltérő intenzitással.

Az itt látható tájkép jellemző a magas északi szélességeken fekvő területekre. A zord téli hidegben a tavak túlnyomó többségét jégpáncél borítja. Ez alól csak egy-két kivétel látható a kép közepe táján, fekete színben. A Mackenzie vízgyűjtő területének háromnegyede az „örök” fagy (permafroszt) régiójában található. Pontosabban semmi sem örök, a permafroszt meghatározása szerint legalább két egymás utáni évben teljesen fagyott állapotban maradó talajról van szó. Ráadásul az éghajlat változásával a permafroszt területek egyre inkább olvadásnak indulnak. Ennek révén üvegházhatású metán és szén-dioxid kerül a levegőbe (vagyis a folyamat még jobban hozzájárul a klíma melegedéséhez), a víz pedig áradásokat, felgyorsuló eróziót, földcsuszamlásokat okozhat.

A hosszú időn át gyűjtött műholdas földmegfigyelési adatoknak nagy hasznát veszik a permafroszt megfigyelésében, hiszen ezek leginkább olyan helyek a Földön, ahol a helyszíni mérések lehetősége korlátozottabb – mint például a Mackenzie deltavidékén.

Kapcsolódó linkek:

Polinyja

2020 májusában készült az alábbi Sentinel-3 műholdkép a Jeges-tenger egy részletéről, Kanada északi partjainál, Grönlandtól keletre. A szárazföld középtájt, amelynek partjaira érdemes figyelni, az Ellesmere-sziget. A nyílt tengert és a tengerszorosokat is jég borítja, de a szigettől északra sötét színével feltűnik egy kiterjedt terület – mérete Luxemburgéval vetekszik –, amely mentes a jégtől. A jelenség orosz eredetű neve polinyja, és épp azt jelenti, ami a műholdképen látható: nyílt víz egy olyan helyen, amelyet általában jégpáncél borít.

Grönlandtól és az Ellesmere-szigettől északra található az a terület az északi sarkvidéki tengeri jégtakaróban, amely a legidősebb és legvastagabb jégréteggel rendelkezik. A várakozások szerint itt fog utoljára elolvadni a több éven át kitartó jégtakaró, vagyis ez lesz a végső menedéke a jégtől függő állatfajoknak. Vannak ugyanakkor arra utaló jelek, hogy itt is vékonyodásnak indult a jég, így egyre kevésbé lesz ellenálló a nyári olvadásnak. Egy kanadai kutatócsoport a Geophysical Research Letters folyóiratban publikálta azt a tanulmányt, amelyben beszámolnak a térségben a műholdas képek korszakában eddig látott első polinyja megjelenéséről.

Polinyja az Ellesmere-sziget közelében, ahol hagyományosan az északi félteke legvastagabb tengeri jegét szokták mérni. A valódi színeket mutató kép a Copernicus program egyik Sentinel-3 műholdjával készült. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2021 / feldolgozás: EU DEFIS)

A cikk szerzői szerint egy intenzív és tartós sarkvidéki anticiklon következtében létrejövő szokatlan széljárás okozta a jég megolvadását. Hasonló időjárási helyzetet visszamenőleg 1988-ban és 2004-ben is találtak, és véleményük szerint a jégvastagság általános csökkenése miatt a nyílt vízfelületek megjelenése a jövőben egyre gyakoribbá válhat, még a 2020. májusinál kevésbé extrém időjárási körülmények között is.

A klímaváltozás, amelynek a szerzők szerint a megfigyelt jelenség is az egyik következménye, az északi sarkvidéki régiót a Föld más területeinél is súlyosabban érinti. Mindennek pedig hatása lesz – és már van is – az egész északi félteke időjárási folyamataira. Az Európai Unió nemrég fogalmazta meg az Arktisz védelmére irányuló új stratégiáját.

Kapcsolódó linkek:

A Copernicus első műholdja túl a tervezett élettartamán

Az Európai Unió (EU) földmegfigyelési programjának műholdjait, a Sentinel sorozat tagjait az Európai Űrügynökség (ESA) készíttette el és állíttatta Föld körüli pályára. Ezek közül a legelső a Sentinel-1A jelű volt. Az apertúraszintézis elvén működő radaros távérzékelő műholdpáros első tagja 2014. április 3-án startolt Francia Guyanából, egy orosz Szojuz hordozórakétával. A műhold annak az évnek augusztusában érte el a számára kijelölt, a felszín felett 693 km magasan húzódó, az egyenlítői síkhoz képest 98,18°-os hajlásszögű (vagyis közel poláris) pályát, amelyen keringve alig 100 perc alatt tesz meg egy kört a Föld körül. A műhold pályája a forgó Föld egy adott helyéről megfigyelve 12 naponta ismétli magát, ugyanakkor a pályán haladva a felszálló és a leszálló szakaszokon is lehet vele méréseket végezni, sőt a radaros technikából adódóan az éjszakai félteke fölött repülve is használható a felszín leképezésére. (Az ugyanilyen alakú pályán keringő, de mindig a Föld átellenes oldala fölött repülő, azonos felszereltségű Sentinel-1B révén a műholdpáros 6 napos visszatérési időt garantál. A Sentinel-1B két évvel később csatlakozott társához.)

2014. október 6-án zárult a Sentinel-1A beüzemelése, akkor kezdődött meg a szolgálatszerű, nyilvános adatszolgáltatás. A Copernicus program műholdas mérési adatai minden felhasználó számára szabadon hozzáférhetők. Mivel a műhold névleges működési élettartama 7 év volt, immár a ráadásidejét tölti. Egyelőre szerencsére nincs jele annak, hogy a közeljövőben meghibásodna, így minden remény megvan arra, hogy még évekig szolgálatban maradhat.

Montázs a Sentinel-1 eredményekből a páros első műholdjának 7 éves működési évfordulója alkalmából. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2014–2020 / feldolgozás: ESA/Norut–SEOM Insarap, Planetek Rheticus Service/GEP, CNR-IREA & BRGM/ENVEO, CCI & FFG)

Túlzás nélkül állítható, hogy a Sentinel-1A-val új korszak kezdődött a műholdradaros földmegfigyelésben. A Copernicus program pedig – a többi, egymást jól kiegészítő típusú űreszköze révén is – a világ legnagyobb földmegfigyelési adatszolgáltatójává nőtte ki magát. Jelenleg nyolc különböző Sentinel műhold üzemel.

A radaros Sentinel-1 műholdpáros adatainak alkalmazási területei igen széles körűek, a tengeri jég monitorozásától kezdve a hajók detektálásán, az árvizek megfigyelésén keresztül egészen a felszínmozgások pontos méréséig terjednek. Korábbi blogbejegyzéseinkben száznál is több (!) alkalommal találkozhattak olvasóink érdekes és fontos Sentinel-1 hírekkel, alkalmazásokkal, műholdképekkel. Ezeket a lap jobb oldalán látható címkefelhő megfelelő címkéjére kattintva tudják böngészni. Külön kiemeljük, hogy a Geo-Sentinel által elkészített, egyedülállóan átfogó és pontos, Magyarország egész területének 2014 és 2021 közötti felszínmozgását leíró adatbázis is Sentinel-1 méréseken alapul.

Mire elérkezik a Sentinel-1A „nyugdíjazásának” ideje, akkorra a sorozat következő darabjának, a Sentinel-1C-nek kell majd átvennie a feladatát, hogy a Copernicus radaros műholdpárosa működésének folytonossága ne szakadjon meg. Felbocsátása 2022-ben várható. (Később a Sentinel-1B helyére az -1D jelű műhold lép.)

A tesztelés alatt álló új Sentinel-1C műhold radarantennája a szerelőcsarnokban, oldalnézetből. A Föld körüli pályán kinyitva a berendezés hossza 12 m. (Kép: Airbus)

Kapcsolódó linkek:

Algásodás akadályozza a Velencei-tó vízpótlását

Idén nyáron sok hírt lehetett olvasni a Velencei-tó tartósan alacsony vízállásáról. Az oxigénhiányos vízben több alkalommal volt tömeges halpusztulás, és a körülmények sok látogatót elriasztottak a tó környékéről. A Velencei-tó természetes vízpótlását az észak felől beömlő Császár-víz nevű patak jelenti, de a csapadékszegény időjárás miatt alacsony a vízhozam. Az 1970-es években épp a tó vízpótlásának szabályozására két mesterséges tározót alakítottak ki a Császár-víz mentén: a Zámolyi-víztározót és folyásirány szerint lejjebb a Pátkai-víztározót. Ezeknek a vízminősége azonban most nem megfelelő a Velencei-tó feltöltéséhez.

Az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) a minap számolt be a Velencei-tó vízpótló rendszerének 5 napon keresztül tartó üzemirányítási vizsgálatáról. Ennek keretében a Pátkai-víztározóból a Velencei-tóba némi vizet eresztettek, és közben mérésekkel vizsgálták, hogy milyen mennyiségi és minőségi változások történnek. A tározóban ugyanis a határértéket több mint kétszeresen meghaladó klorofill-koncentráció tapasztalható. A klorofill a zöld növényeknek azon anyaga, amely a napsugárzás energiáját elnyeli, a vízben az algák felszaporodása miatt alakult ki a nagy koncentráció. Ez jelenleg a Velencei-tó számára nem megfelelő vízminőséget jelent, ami a feltöltési próba során sem javult számottevően, így a tó vízpótlásával kénytelenek tovább várni.

Az OVF közleménye szerint a vízpótlás csak akkor kezdhető meg, ha csapadékosra fordul az időjárás és megérkezik a tartós lehűlés, s emiatt a Pátkai-tározóban a klorofill koncentrációja a 75 mg/m3 határérték alá esik (az eredeti közleményszövegben nyilvánvalóan hibás egység szerepel). Jelenleg azonban még 160–180 mg/m3 (avagy μg/l) értékeket mérnek. A vízpótlás pontos ideje tehát a meteorológiai folyamatoktól függ.

A tavak klorofill-koncentrációjról nem csak helyszíni mérések alapján szerezhetnek információt a kutatók. Áttekindő képet adhatnak egyes földmegfigyelő műholdak. Az európai Copernicus program optikai Sentinel-2 műholdpárosán működő, 13 látható és infravörös színképi sávban érzékeny kamera (Multi-Spectral Instrument, MSI) különösen alkalmas ennek a fontos vízminőségi paraméternek a rendszeres monitorozására. A vízben levő korofill-a a beérkező napsugárzást a legjobban 700 és 720 nm között, a közeli infravörös tartományban veri vissza. Ezért a Sentinel-2 mérések B5 jelzésésű spektrális sávja (705 nm) ideális a klorofill-tartalom vizsgálatára.

Az alábbi, a csúszka elmozdításával összehasonlítható képpár bal oldali tagja a Velencei-tó és környéke 2021. október 4-én készült Sentinel-2 műholdképét mutatja, a valódi színeket visszaadó módon. A másik képhez a klorofill-koncentráció jellemzésére használt egyik indexet ábrázoltuk, stílszerűen a zöld árnyalataiban. Ez valójában a B5 sávban mért intenzitás és a két szomszédos spektrális sávban (B4 és B6) mért értékek átlagának különbsége. Egyszerűen szólva, minél élénkebb a zöld szín, annál több a vízben a növényi anyag. A fekete részek szárazföldi területeket jelölnek.


(Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2021 / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

A képen jobbra lent látható maga a Velencei-tó. Tőle északra, a kép közepén az első nagyobb – az OVF helyszíni mérései és a Sentinel-2 kép tanúsága szerint is magas klorofill-koncentrációjú – víztest a Pátkai-víztározó. Még északabbra látható a szintén élénk zöld Zámolyi-víztározó. A látómezőbe beleesnek még kisebb-nagyobb környékbeli tavak is, változó algásodási mértékkel. Székesfehérvár városa alul, balra látható.

Alább ugyanennek a Sentinel-2 műholdképnek egy másik, a Balatont ábrázoló részletét is bemutatjuk, ugyancsak a klorofillra jellemző index használatával. Jól megfigyelhető, hogy míg a tó keleti medencéjében inkább csak a partok közvetlen közelében jellemző a klorofill, a nyugati medencében az algásodás sokkal kiterjedtebb, még a víz áramlásának mintázatát is szépen kirajzolják a zöld árnyalatai.

A Balaton algásodása 2021. október 4-én, ahogy az egyik Sentinel-2 műhold „látta”. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2021 / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

 

Kapcsolódó linkek:

La Palma: elért a láva a tengerig

Szeptember végi blogbejegyzésünkben írtunk róla, hogy fél évszázad után újra vulkánkitörés kezdődött a Spanyolországhoz tartozó Kanári-szigetek ötödik legnagyobb szigetén, La Palmán. A sziget déli részén a Cumbre Vieja nevű tűzhányó szeptember 19-én aktivizálódott, amit földrengések sorozata jelzett előre. Akkor egy olyan Sentinel-1 műholdképet mutattunk, amely a kitörés kezdetének másnapján készült. Bár a szigetet jórészt felhő borította, az infravörös sávok felhasználásával készült hamisszínes műholdképen így is felismerhető volt a láva intenzív hősugárzása.

A vulkánkitörés azóta is tart. A hegyoldalon lefolyó izzó láva az útjába eső településeken elborította és megsemmisítette a házakat. Szeptember 28-ára aztán a 6 km hosszan nyúló lávafolyam elérte az Atlanti-óceánt is. Amikor az alábbi Sentinel-2 műholdkép készült, szeptember 30-án, a sziget szárazföldjének területe már 20 hektárral bővült az újonnan létrejövő „lávadeltának” köszönhetően.

A táj valódi színeit mutató feldolgozásban készített, de a lávát a rövid hullámhosszú infravörös sávban felvett adatok segítségével kiemelő Sentinel-2 képen a tengervízzel való érintkezéskor keletkező gőzfelhő is kivehető a sziget nyugati partjainál, a Playa Nueva nevű területen. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2021 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)

A megolvadt kőzet és a hideg víz találkozásakor akár mérgező anyagokat is tartalmazó felhők keletkezhetnek. Az elővigyázatosság indokolt ugyan, de a tenger irányába fújó szél segít abban, hogy a sziget lakói számára ez ne jelentsen különösebb veszélyt.

Kapcsolódó linkek: