Szellemváros Malajziában

Ez a címe annak a riportnak, amely a Deutsche Welle és a Telex együttműködésében készült, és a Malajziában egy mesterséges szigetre épült Forest City városát mutatja be. A felhőkarcolók lakásait ugyan korábban befektetési céllal elkezdték felvásárolni, mégis alig él itt valaki. Most már sokan szabadulni szeretnének az ingatlanjaiktól, és a 60%-ban tulajdonos kivitelező kínai Country Garden vállalat is csődközeli állapotban van. Az elmúlt években felhúzott modern városban számottevő lakosság híján nincsenek szolgáltatások, nincs jelentős kereskedelem. Pedig az építkezés helyszíne nem ígérkezett rossznak, hiszen a közeli Szingapúrban méregdrágák az ingatlanok. Potenciális vevőkörnek azokat a tehetős kínaiakat tartották, akik viszonylag olcsón szerettek volna tengerparti lakóingatlanokhoz jutni. Időközben azonban szigorították a külföldi befektetéseket, és közbejött a COVID-19 világjárvány is.

Az alábbi műholdképpár egyike még 2017-ben, a másik hat évvel később, idén tavasszal készült a Copernicus program egyik Sentinel-2 optikai távérzékelő műholdjával. A többé-kevésbé felhőmentes műholdképek a valódi színeket adják vissza. A kép felső részén (északra és nyugatra) Malajzia területe, jobbra (keletre) már Szingapúr látható. Az utóbbi szigetországot a kontinenstől a Johori-szoros választja el. Lényegében a szorosban épült meg a Forest City számára létrehozott mesterséges sziget. A két kép csúszkával való összehasonlítása jól mutatja, hogy 2017-ben még csak a sziget kialakítása folyt (azt a munkát 2014-ben kezdték), mostanra pedig már állnak az épületek. A műholdképről az persze nem derül ki, hogy a városban sokan élnek-e vagy épp kong az ürességtől…

(Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2017, 2023 / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

A kép közepén látható Forest City közelében, nyugati felé egy hatalmas konténerkikötő látható. Jobbra felül a Malajziát és Szingapúrt összekötő, a Johori-szoroson átívelő két híd egyike is látszik.

Egy tavalyi blogbejegyzésünkben egyébként már „jártunk” ezen a környéken. Akkor több időpontban készült Sentinel-1 radaros műholdképek alapján a Szingapúr melletti élénk tengeri hajóforgalomról volt szó. Aki újraolvassa azt a bejegyzést és nagy méretben letölti a Sentinel-1 képet, könnyedén megtalálhatja rajta Forest City jellegzetes alakú part menti szigetét a Johori-szoros nyugati bejáratánál.

Kapcsolódó linkek:

Behavazott München

Bajorország fővárosát az elmúlt hétvégén, december 2-án és 3-án jelentős mennyiségű hó borította be. December legelején ekkora hóesés ott rekordnak számít, a hóréteg vastagsága helyenként a fél métert is megközelítette. A régióban már elég régen, 2006 márciusában volt legutóbb ehhez fogható mértékű hóesés. Nem csak a müncheni nemzetközi repülőteret – Németország második legnagyobb forgalmú légikikötőjét – kellett lezárni a forgalom elől, de a vasúti és közúti közlekedés is megbénult. Münchenben leállt a tömegközlekedés, nem jártak a buszok és a villamosok. A labdarúgó Bundesliga hétvégi meccsét, a Bayern München–Union Berlin összecsapást is kénytelenek voltak elnapolni.

Bár a hóhelyzet a hét során fokozatosan normalizálódott, az alábbi Sentinel-2 műholdképen – amelynek elkészítését december 7-én a felhőzet elvonulása tette lehetővé – még látványosan megmutatkozik a nagyvárost és környékét beborító fehér hótakaró.

(Forrás: Európai Unió, Copernicus Sentinel-2 műholdkép)

Az európai Copernicus földmegfigyelési program Sentinel-2 optikai műholdpárosának 10 m-es felszíni felbontású felvételeit sok más alkalmazás mellett a hóborította felszínek felmérésére is tudják használni.

Kapcsolódó linkek:

Északi-csatorna

Skócia és Észak-Írország tájaira és a szigetek között húzódó Északi-csatornához kalauzol bennünket az Európai Űrügynökség (ESA) földmegfigyelési sorozatában bemutatott Sentinel-1 radaros műholdkép. A kép természetesen hamisszínes, színezéséhez a műholdról kibocsátott és a felszínről visszaszóródó radarhullámok polarizációs tulajdonságait használták fel. Ezzel a feldolgozási technikával egyes felszíntípusok tulajdonságait tudják kiemelni.

Az Északi-csatorna egy idei Sentinel-1 radaros műholdképen. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2023 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)

A legszűkebb részén 22 km széles Északi-csatorna az Ír-tenger és az Atlanti-óceán északi része között teremt vízi kapcsolatot. A képen balra (nyugatra) Észak-Írország, jobbra (keletre) Skócia területe látható. Ezzel a színezéssel a szárazföldek a zöld és sárga árnyalataiban mutatkoznak. A világosabb foltok erősebb radarvisszhangra, így sűrűn beépített településekre utalnak. A skót oldalon a legnagyobb város Glasgow (jobbra fent, a Clyde folyó torkolatánál). A csatorna túlpartján Észak-Írország fővárosa, Belfast tűnik fel világosabb foltként.

A vízfelületek kékek. A tengeren a mintázat a hullámzás mértékére vonatkozó információt kódol. Minél hullámzóbb a vízfelület, annál jobb a radarvisszaszóró képessége. (A nyugodt vízfelületről nem a műhold irányába verődnek vissza a függőlegeshez képest oldalirányba lebocsátott impulzusok.) Mivel az apertúraszintézis elvén műkoödő radaros földmegfigyelő műholdak – így a Coperniucus program Sentinel-1 holdjain is – érzékenyek a hullámzás mértékére, és a hajókról, illetve bójákról végzett mérések lefedettsége korlátozott, a műholdas adatokat a tengeri hullámzás megfigyelésére és előre jelzésére is használják. Ezt az információt például a hajósok, valamint a kikötők és a tengeri fúrótornyok üzemeltetői tudják jól használni.

A csatorna mindkét partján fekvő szigetek területén számos tavat fedezhetünk fel, ugyancsak kékben. A legnagyobb közülük a közel 400 km2-es Lough Neagh, Belfasttól mintegy 30 km-re nyugatra.

A kép jobb alsó részén, az Ír-tengerben fekszik a Man-sziget, amely nem része az Egyesült Királyságnak, de a brit koronafüggőségek közé tartozik. Területe 572 km2, lakossága mintegy 85 ezer fő.

Kapcsolódó linkek:

Óriás jéghegy mozgásban

A jelenleg létező legnagyobb jéghegy, az antarktiszi A-23A nemrég megmozdult, s most úgy tűnik, az óceáni áramlások hátán elhagyja a kontinens partvidékét. Pedig egy különösen régi darabról van szó, hiszen közel négy évtizeddel ezelőtt, még 1986-ban szakadt le a Filchner–Ronne-selfjégről. Területén az 1980-as években még egy szovjet sarkvidéki kutatóállomás (Druzsnaja-1) is működött, amelyet a jégdarab önállósodása után át kellett telepíteni. A kb. 3900 km2 területű óriás jéghegy azonban akkor nem jutott messze, megfeneklett a Weddell-tengerben, és egészen 2020-ig mozdulatlan maradt. A műholdképek tanúsága szerint mostanra a szelek és az áramlások az Antarktiszi-félsziget csúcsa mellé sodorták. Így hamarosan elhagyja az antarktiszi partok környékét. Ahogy a többi jéghegy, északabbra és egyúttal melegebb vizekre sodródva olvadásba kezd, veszít a tömegéből, közben feldarabolódik, majd végül teljesen elenyészik.

Alább az A-23A jéghegy (jobbra lent) a Copernicus program Sentinel-3 földmegfigyelő műholdjainak mindössze 3 nap eltéréssel készült friss, novemberi képein látható. A csúszka elmozdításával könnyen érzékelhető a hatalmas jégdarab mozgása. A poláris pályán keringő, széles sávot feltérképező Sentinel-3 műholdpáros tagjai segítségével minden nap fényképezhető a terület – már ha nincs épp sarkvidéki éjszaka, és persze nem zavarják sűrű felhők a lelátást.

(Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2023 / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

A képeken balra alul az Antarktiszi-félsziget csúcsánál fekvő szigetek (a legnagyobb közülük a Joinville-sziget), balra fent a furcsa alakú Elefánt-sziget látható. Mindegyikük mérete elmarad a jéghegyétől. Rendszeres olvasóink bizonyára emlékeznek rá, hogy ez utóbbi helyre nem túl régen látogattunk el egy Sentinel-2 műholdképpel illusztrált blogbejegyzés erejéig.

Az A-23A jéghegy helyzete november közepén. A fehér pontokból kirajzolódó görbék az 1978 és 2023 között megfigyelt jéghegyek mozgását szemléltetik. Valószínűleg ennek a nagy darabnak is az Atlanti-óceánban fekvő Déli-Geogia-sziget környéki „jéghegytemetőben” teljesedik be a sorsa. (Forrás: BBC / Polar View)

A kutatók szerint a fókák, pingvinek és más tengeri madarak milliói számára nem volna kedvező, ha az A-23A vagy addigra leszakadó valamely nagyobb darabja Déli-Georgia környékén megfeneklene. Nem túl rég, 2020-ban mi is beszámoltunk hasonló aggodalmakról a sziget felé közeledő, ugyancsak óriási A-68A jégheggyel kapcsolatban. Akkor szerencsére a „fókaapokalipszis” elmaradt. A jéghegyekre ugyanakkor nem érdemes csak veszélyforrásként tekinteni. Például a jégbe zárt finom kőzettörmelék, amelyet a jég eróziója sodort el a kontinensről, az olvadás nyomán a tengerbe kerülve ásványi anyagokkal dúsítja az óceánt. Így a jéghegyek végső soron táplálékul szolgálnak a tengeri tápláléklánc alapját jelentő mikroszkopikus élőlények számára.

Az A-23A jéghegy vándorlásáról az Európai Unió Copernicus programja is közzétett egy képmontázst. Ezen radaros Sentinel-1 műholdképek mutatják a pozícióját október 19-én, 31-én. valamint november 12-én és 24-én. A radaros módszer különösen alkalmas a jéghegyek követésére, hiszen a technika sajátosságaiból adódóan sem a felhők, sem az éjszaka nem zavarja a leképezést. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2023 / feldolgozás: EU Copernicus)

 

Kapcsolódó linkek:

Szigetkistestvér

Október utolsó napján egy víz alatti vulkánkitörés nyomán új kis sziget emelkedett a Csendes-óceán felszíne fölé – számoltak be róla a napokban a híradások. A helyszín a Japánhoz tartozó, Tokiótól 1200 km-re délre fekvő Iótó (Iōtō, régebbi nevén Ivo Dzsima, Iwo Jima) partvidéke, ahol a feltörő és megszilárduló láva a felszín fölé emelkedve egy valószínűleg hosszabb ideig fennmaradó képződményt hozott létre. A vulkáni aktivitás október 21-én kezdődött.

A mindössze alig 30 km2-es területű Iótó, avagy a „kénsziget” maga is vulkáni eredetű, az Ogaszavara-szigetcsoport (Ogasawara) része. Legmagasabb pontja a 169 m-es, a sziget délnyugati csücskében emelkedő Szuribacsi-hegy (Suribachi). Iótó a nevét az ott feltörő kéntartalmú gázokról kapta. A mostani új szigetecske a nagyobb „testvérének” déli partja közelében bukkant fel, ahogyan azt az alábbi Sentinel-2 műholdképpár is illusztrálja.

A két Sentinel-2 műholdkép a csúszka elmozdításával hasonlítható össze. (Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2023 / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

Az október 18-án készült felhőmentes műholdképen még semmi sem látszik azon a helyszínen, amelyet a november 2-ai képen sárga ellipszissel megjelöltünk. A jelölésre már csak azért is szükség volt, mert a november eleji felvételt a felhők zavarták. A hamisszínes, a növényzetet pirossal kiemelő műholdképen ennek ellenére jól kivehető a változás. A figyelmes szemlélő a szürke ovális foltból feltörő füst- és gőzfelhőt, valamint az óceánban keleti irányban hosszan kiterjedő világosabb elszíneződést is észreveheti a második képen. Ez utóbbit feltehetően a víz alatti vulkánkitörésben keletkező habkő okozza (ezek a lávából megszilárduló, lyukacsos, ezért a víznél kisebb sűrűségű kődarabok).

Vulkánkitörés ide vagy oda, Ivo Dzsima neve a múlt századi történelemből hangozhat ismerősnek. A 2. világháború vége felé, 1945 februárjában és márciusában zajlottak itt heves harcok, amelyek végén az Amerikai Egyesült Államok elfoglalta a Japán Birodalomhoz tartozó, stratégiai fontosságú repülőtérrel rendelkező földdarabot. A 36 napos kíméletlen csatában 26 ezer amerikai sebesült meg, 6800-an estek el. Japán részről a húszezer védőből csupán 1083-an maradt életben. A repülőtér futópályái a fenti Sentinel-2 műholdképeken (különösen a felhőmentes októberin) jól láthatók. A szigeten egyébként nincs az ott működő katonai támaszpont alkalmazottain kívül más lakó.

Kapcsolódó linkek:

Első helyezés a Technológia Transzfer Versenyen

A Technológia Transzfer Versenyt a Design Terminál által működtetett ESA Technology Broker program keretében rendezték meg, hogy összekapcsolják az űripart bármely más ipari vagy szolgáltató szektorral. A versenynek két célja volt, egyrészt az űrtechnológiák nem űriparban való alkalmazásának támogatása, másrészt pedig az, hogy a vállalatokat arra ösztönözzék, hogy technológiai igényeiket az űrszektor számára kifejlesztett know-how segítségével oldják meg. A benyújtott pályázatok megvalósítása nem volt a felhívás része, a felhívás az űrtechnológiák új iparágakban való alkalmazására vonatkozó ötletelés beindítására irányult. A beadott projektjavaslatoktól azt várták, hogy olyan technológiatranszfert hozzanak létre, amely a következők egyikét használja fel: az ESA Űrszabadalmak Adatbázisából (ESA Space Patents Database) származó szabadalom vagy az Európai Űrszoftvertár (European Space Software Repository) szoftvere.

Farkas Péter, a Geo-Sentinel ügyvezető igazgatója részt vett ezen a versenyen, és a Fast Indoor Navigation and Direction (FIND) ötletével első díjat nyert. A javasolt megoldás egy alkalmazásprogramozási felület (API), amely integrálható lenne pl. bevásárlóközpontok, repülőterek, vidámparkok, kórházak, konferenciák mobilalkalmazásaiba. Ezen megoldás segítségével hatékonyabb beltéri navigációt biztosíthatnánk GNSS jelek segítségével, amihez nem kellene egyéb – pl. Wi-Fi, Bluetooth technológiát alkalmazó – eszközök telepítése. A GNSS jelek beltéri használata problémájának megoldása zökkenőmentessé tenné a beltér és kültér közötti átmenetet is, mivel nem kellene váltani a navigációs jelek szolgáltatói között. Ez a komplex, integrált megoldás számos interfész technológiai hátterét képezhetné, akár kiterjesztett valóság, vagy a környezet digitális másolata segítségével. A felhasználók többek között hatékonyabban találhatnák meg a parkolóhelyeiket, a keresett üzleteket, vagy a kaput, ahol fel kell szállniuk az induló járatukra.

A javasolt FIND szolgáltatás két különböző ESA szabadalmat használ: az első egy gépi tanulási algoritmust alkalmaz a helymeghatározás pontosságának javítására, a Position, Velocity, Time (PVT) megoldás elemzésével. A második egy olyan módszer, amely megbecsüli a közös kompozit csatornát, hogy nagy pontossággal szinkronizálja az időt az egyes vevők között beltéren is.

A Technológia Transzfer Verseny díjazottjainak csoportképe. A második helyezett Dudás Márk és Lipovics Dániel, a harmadik helyezett Kovács Marcell és Kertész Bence lett. (Kép: Design Terminal)

 

 

First place in a Technology Transfer Competition

The Technology Transfer Competition was organised within the framework of the ESA Technology Broker program operated by Design Terminal to connect the space industry with any other sector. The competition had two goals, first, to support the use of space technologies in non-space industries and second, to encourage companies to address their technological needs by using know-how developed for the space sector. Submitted proposals were not requested to be realised, the competition was aimed at endorsing an idea on the application of space technologies in new industries. The project proposal was expected to establish a technology transfer that makes use of one of the following: a patent from the ESA Space Patents Database or a software from the European Space Software Repository.

Péter Farkas, the managing director of Geo-Sentinel participated in this competition and won the first prize with the idea called Fast Indoor Navigation and Direction (FIND). The proposed solution is an application programming interface (API) that could be integrated in the smartphone applications of e.g. shopping centres, airports, theme parks, hospitals, conferences, to provide effective navigation using GNSS signals, that would not require the installation of anchor devices – using e.g. Wi-Fi, Bluetooth – for indoor navigation. Solving the problem of using GNSS signals indoors would also make the transition between indoors and outdoors smooth, as there is no need to change between providers of navigation signals. This complex, integrated solution would create a technological backbone for many interfaces, e.g. one that could use augmented reality, or a digital twin of the environment. The users could find their parking spaces, the shops they are looking for, the gate where they have to board their flight, among many other things, more efficiently.

The proposed FIND service uses two different ESA patents: the first one exploits a machine learning algorithm to improve the accuracy of the positioning, by means of analysis of the Position, Velocity, Time (PVT) solution. The second one is a method that estimates the joint composite channel to synchronize time among receivers in indoor conditions.

EU és ESA: együtt a klímaváltozás jobb megértéséért

Az Európai Bizottság és az Európai Űrügynökség (ESA) egyesíti erőit a földmegfigyelő műholdak és az általuk szolgáltatott információk felhasználásának felgyorsítása érdekében, hogy ezzel is segítsenek szembenézni az éghajlatváltozás sürgető kihívásával. A két szervezet már eddig is szorosan együttműködött a földmegfigyelés területén, hiszen az ESA a legfőbb partner az Európai Unió (EU) Copernicus programjának végrehajtásában, a műholdak gyártásának és felbocsátásának megszervezésében. A november elején a spanyolországi Sevillában megrendezett Európai Űrhéthez (EU Space Week) kapcsolódó új megállapodás kifejezetten a klímaváltozásra koncentrál, hogy javíthassák kontinensünk döntéshozóinak tájékozottságát, elősegítve az éghajlatváltozás hatásainak mérséklését, valamint az azokhoz való az alkalmazkodást, különös tekintettel az európai zöld megállapodásra (Green Deal). Ez utóbbi ambiciózus célja, hogy 2050-re Európa az első klímasemleges földrésszé váljon.

A földi éghajlati rendszer fő összetevőinek mindegyike tanulmányozható műholdas eszközökkel. A műholdas mérések nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ma a klímaváltozás tényéről tudományos bizonyítékok alapján beszélhetünk, valamint alapvető szerepet játszanak a jövőbeli folyamatok modellezésében és a szükséges lépések előkészítésében is. (Kép: ESA)

Az éghajlati válság kétségkívül a legnagyobb globális kihívás, amellyel ma az emberiségnek szembe kell néznie. A folyamat messzemenő következményekkel jár bolygónk ökoszisztémáira, a gazdaságra és a társadalomra. Klímaügyekben az űrtechnológiának és a műholdakkal, globális lefedettséggel, egységes minőségben gyűjtött adatoknak egyre kritikusabb a szerepe. Már most is több évtizedre visszanyúló, páratlanul értékes műholdas adatok állnak rendelkezésre, a gyűjtésüket pedig folytatni kell. Az éghajlatváltozással kapcsolatos mindenfajta lépés, intézkedés és alkalmazkodás megköveteli a hasznosítható hiteles információkhoz való azonnali hozzáférést.

A most megkötött megállapodás értelmében az ESA és az Európai Bizottság Éghajlat-politikai Főigazgatósága (Commission’s Directorate-General for Climate Action, CLIMA) egyesíti szakértelmét és erőforrásait az éghajlatváltozás kutatásában. Ez alatt elsősorban az EU Copernicus programját és annak szolgáltatásait, valamint az ESA Space for a Green Future programját kell érteni. Az ESA FutureEO földmegfigyelési programja pedig új tudományos ötleteket, fejlesztéseket, „zöld innovációt”, azok hasznosítását támogatja a műholdas távérzékelés területén, segítve a jelen és a jövő környezeti kihívásainak kezelését is.

A megállapodást az ESA részéről Josef Aschbacher főigazgató (balra), az Európai Bizottság képviseletében Kurt Vandenberghe klímapolitikai főigazgató írta alá. (Kép: Európai Bizottság)

Az ESA és a CLIMA megállapodása szorosabbra fűzi az eddigi együttműködést, még több lehetőséget keresve az űralapú megoldások használatára az éghajlatváltozás mérséklésére és az ahhoz való alkalmazkodásra. A tervekben szerepel például az üvegházhatást okozó gázok kibocsátására, az erdőirtásra, a metánszivárgások felderítésére vonatkozó jobb műholdas megfigyelési, ellenőrzési megoldások keresése, olyan jogszabályok azonosítása, amelyek számára hasznosak lehetnek a földmegfigyelési információk, továbbá a megújuló energia hasznosításának elősegítése. A kezdeményezés célja továbbá, hogy segítse az ipari szereplőket és állami szervezeteket a kockázatok felmérésében és a szén-dioxid-mentesítési stratégiák végrehajtásában.

Kapcsolódó linkek:

Maracaibo-tó

Venezuelában található Dél-Amerika legnagyobb felszínű természetes vize, a vázára emlékeztető alakú Maracaibo-tó. Az Európai Űrügynökség (ESA) heti földmegfigyelési sorozatának jóvoltából, egy Copernicus Sentinel-2 műholdkép segítségével az észak–déli irányban mintegy 200 km-en át húzódó, több mint 13 ezer km² területű tóhoz látogatunk.

A venezuelai Maracaibo-tó egy idén augusztusban készült Sentinel-2 műholdképen. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2023 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)

A Maracaibo-tavat északi oldalán (a kép felső részén) a Venezuelai-öböllel, s így közvetve a Karib-tengerrel egy keskeny szoros – annak a bizonyos vázának a nyaka – köti össze. A tóval azonos nevű kikötőváros, Maracaibo – a főváros Caracas után Venezuela második legnagyobb települése – a szoros nyugati partján épült. A szoroson átívelő 8 km-es híd a világon a leghosszabbak közé tartozik. A közvetlen tengeri összeköttetés miatt a tó vize sós, így egyesek nem is tónak, inkább egy beltengernek tekintik. A déli oldalon mindenesetre a beömlő folyók révén a víz sótartalma lényegesen kisebb. A legnagyobb vízmélység 60 méter, a tóban tárolt víz térfogata 280 km³.

A Maracaibo-tó az egyik legidősebb a Földön. A tó és partvidéke alatt jelentős kőolajkészletek találhatók, ez a világ egyik legnagyobb kőolaj-kitermelő vidéke, az ország termelésének mintegy kétharmadát adja.

Az elszórt fehér felhőpamacsokkal pettyezett, valódi színeket visszaadó műholdképen a két legfeltűnőbb jelenség egyike a partok mentén történő elszíneződés. Különösen délnyugaton (a képen bal oldalt alul), a Catatumbo torkolatánál látszik egy nagy kiterjedésű, sárgásbarna folt, amelynek okozója a folyó által szállított nagy mennyiségű hordalék.

A Catatumbo a legnagyobb folyó, amely a Maracaibo-tóba torkollik. (A fenti, eredetiben 10 m-es felbontású Sentinel-2 műholdkép egy kinagyított részlete.)

Talán mondani sem kell, hogy a tó valaha tiszta vizét mostanra többféle szennyeződés éri. Jelentős forrás a kőolajbányászat, a csővezetékek szivárgása, de a partvidékről bejutó szennyvizek is rontják a víz minőségét. Ehhez is kapcsolódik az űrből kétségtelenül látványos és szép, helyben viszont nem annyira örömteli jelenség, az algavirágzás. Ez rajzolja ki a műholdképen a zöldes színű, örvénylő mintázatot. A mérgező cianobaktériumok (kékmoszatok) a természetre és az emberi egészségre is veszélyt jelentenek.

Az európai Copernicus program 13 színben érzékeny kamerával felszerelt Sentinel-2 optikai távérzékelő műholdjai, rendszeresen visszatérve egy-egy adott terület fölé, hasznos adatokkal szolgálnak a tavak vízminőségének hosszú távú monitorozásához. A látható és közeli infravörös fény hullámhosszain készült felvételek alapján az algák elszaporodása, a víz minőségének változása még ilyen nagy tavak esetében is jól meghatározható.

Kapcsolódó linkek:

A Szamos Csengernél

Egyfajta vízállásjelentésről lesz szó, műholdképpel „megtámogatva”. Egy közelmúltbeli, szeptemberi blogbejegyzésünkben már ellátogattunk a környékre, Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye keleti felére, a Romániával közös országhatár közelébe. Akkor az M49-es út építéséről volt szó, amelynek jelenleg a nyugati, az M3-as autópálya és Ököritófülpös közötti szakasz építési munkái folynak. Az itt bemutatott Sentinel-2 műholdkép felső részén is feltűnik a 49-es főút, illetve annak a Szamos folyót Csengertől északra keresztező hídja. De ez alkalommal nem az út és a híd, hanem a folyó a téma.

Az egy év különbséggel, tavaly és idén október közepén készült hamisszínes, a növényzetet pirossal, a vízfelületeket kékkel kiemelő Sentinel-2 műholdképek a csúszka elmozdításával összehasonlíthatók. Csenger városa a kép közepe táján, a délről észak felé kanyargó Szamos bal partján terül el. (Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2022, 2023 / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

A Szamos a Tisza bal oldali mellékfolyója. A 411 km-es hosszának jelentős része Románia területére esik, Magyarországon az alsó 52 km hosszú folyószakasz található. A folyó hazánk határát Csenger mellett, Komlódtótfalunál (a fenti műholdképenek alul) éri el, és Gergelyiugornyánál torkollik a Tiszába. Érdekes egyébként megfigyelni, hogy a Romániához tartozó területen, a kép jobb alsó sarkában a változatos színű négyszögletes foltokkal megjelenő mezőgazdasági táblák jellemzően lényegesen kisebbek és keskenyebbek, mint a magyar oldalon, nyilván az eltérő birtokszerkezetből adódóan.

A Szamos idén október végén azzal került be a hírekbe, hogy október 10-én történelmi negatív rekordot ért el a vízállása: Csengernél –147 cm-t mértek. (Hogy hogyan lehet negatív szám egy folyó vízállása, miközben azért van benne víz? Minden attól függ, honnan mérjük! Márpedig a szokás az, hogy a 0 szintet valamilyen régi, történelmi legkisebb vízállás jelölte ki. De praktikus okokból, az egyszerű hosszú távú összehasonlíthatóság érdekében a vízmérce beosztásán nem változtatnak akkor sem, ha időközben például a folyó medre jelentősen mélyült.)

Hogy október végén általában alacsony a folyók vízállása, az nem rendkívüli (ld. alul néhány erre vonatkozó korábbi blogbejegyzésünket). Más magyarországi folyókon is ez volt a helyzet, de a kevés csapadék okozta szárazság miatt mégis csak a Szamos volt az, ahol az idei októberi vízállás alulmúlta a valaha mért legkisebb értéket. A fenti két, egy év különbséggel készült műholdkép összevetésével jól látszanak a folyó kanyarulataiban azok a homokpadok, amelyek az idei alacsony vízállás következtében szárazra kerültek. Ezeken a növényzetnek nem volt ideje kifejlődni, így mind a folyó sötétkék – és a tavaly ilyenkorinál vékonyabb – szalagjától, mind a környező növényzet pirosától elütő, halvány drapp színben tűnnek fel.

Kapcsolódó linkek:

Elefánt-sziget

Az Antarktisz, pontosabban a földrészről Dél-Amerika irányába kinyúló Antarktiszi-félsziget közelében, annak csúcsától mintegy 250 km távolságban fekvő szigetet mutatta be földmegfigyelési sorozatában az Európai Űrügynökség (ESA), egy idén februárban készült Sentinel-2 műholdkép segítségével. Sem Afrika, sem India – az elefántok szokásos élőhelyei –, de még egy állatkert sincs a közelben, mégis a legnagyobb szárazföldi emlősről kapta a nevét ez az 558 km2 területű, lakatlan, jéggel és hóval borított sziget a Weddell-tenger, valamint az Atlanti- és Csendes-ócáenokat összekötő Drake-átjáró között. A név állítólag a szigeten tanyázó elefántfókák nyomán született, de némi képzelőerővel éppenséggel egy elefántfejet is bele lehet képzelni a sziget alakjába, különösen a keleti irányban kinyúló keskeny földnyelv, mint ormány miatt – bár az alábbi, amúgy majdnem felhőmentes műholdképen épp az a rész van részleges takarásban. Ezen a tájon a kevés felhő, és emiatt a szigetre felülről bepillantást engedő optikai műholdkép ritkaság.

Az Elefánt-sziget egy valódi színárnyalatokat visszaadó Sentinel-2 műholdképen. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2023 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)

Angol nyelvterületen a Déli-sarkvidéket körülölelő, kb. 60° déli szélességtől délre húzódó víztömegre szokás a Déli-óceán (Southern Ocean) elnevezést használni, de a magyar földrajzi nevel között ez nem honosodott meg. Az Elefánt-sziget mindenesetre itt, 61° 8′ déli szélességnél és 55° 7′ nyugati hosszúságnál található a világtérképen. A hegyes tájjal jellemezhető sziget legmagasabb pontja a Pendragon-hegy (Mount Pendragon, 970 m), a déli oldalon. Északkelet felé haladva egy közel akkora hegy, az Elder-hegy (Mount Elder, 945 m) található. Ettől északra található a széles Endurance-gleccser (a kép közepe táján), amelynek jége déli irányba, a Weddell-tenger felé halad. A gleccser jegét a nyílt víztől egy vékonyabb tengeri jégréteg választja el, amely a műholdképen jól elkülöníthető a szárazföldi területektől.

Az Elefánt-szigeten kevés izgalmas dolog található. A műholdkép szempontjából látványosabb a környező vizek változó árnyalatú türkiz elszíneződése, amelynek okozója a szigetről a tengerbe jutó olvadékvíz által szállított, az erózió miatt belekerülő hordalék. A nagyobb – eredetiben 10 m-es – felbontású műholdképen, főleg a nyugati part közelében, kisebb úszó jéghegyeket is fel lehet fedezni. A sziklás partokat ostromló hullámok nyomán keletkező tajték nyomán a szigetet fehér körvonal határolja.

A fenti Sentinel-2 műholdkép egy kinagyított részlete az Endurance-gleccser végével, a tengeri jéggel, a finom szemcséjű hordalék által megszínezett tengervízzel és a part menti hullámverés nyomaival. Egy-egy fehér felhőpamacs árnyéka sötét foltként jelenik meg a felszínen.

Az Antarktisz kutatásának történelmébe akkor került be e kis sziget neve, amikor 1916-ban Ernest Shackleton nevezetes, „sikeresen sikertelen” déli-sarkvidéki expedíciójának tagjai több hónapot voltak kénytelenek eltölteni rajta, miután Endurance nevű hajójuk a Weddell-tengeren először a jég fogságába került, majd elsüllyedt. A szigethez a sodródó jég vetette őket, majd áprilisban az egyik mentőcsónakban az expedíció vezetője és öt társa elindult segítségért a „közeli” (mintegy 1500 km-re levő) Déli-Georgia-szigetre. A végül az augusztus végén szerencsésen megérkező mentőhajó mind a 22 ott maradt embert életben találta. Shackleton vezetési módszereire, amelyeknek hála a reménytelen helyzetbe került expedíció teljes legénységét sikerült megmenteni, manapság a vezetéselmélet és a válságmenedzsment iskolapéldájaként tekintenek.

A földi klímaváltozás kiváltotta jelenségek egyik sokat vizsgált terepe a Déli-sarkvidék. Az emberi településektől távol eső sarkvidékeket a leghatékonyabb, átfogó módon a Föld körül keringő műholdakra telepített műszerekkel, távérzékelési módszerekkel lehet vizsgálni. A szárazföldi jégtakaró és a tengeri jégborítás olvadása, a selfjegeket érintő folyamatok, a felgyorsulva mozgó gleccserek, a jéghegyek keletkezése és sodródása, az emelkedő óceánfelszín, az áramlások változása mind-mind olyan dolgok, amelyek kutatásában az európai Copernicus földmegfigyelő program különféle elven működő Sentinel műholdjainak is fontos szerepe van.

Kapcsolódó linkek: