Ritka pillanatot kapott el az európai Copernicus földmegfigyelési program Sentinel-3 műholdjainak egyike, amikor október 27-én elkészítette az alábbi képet. Ezen a dél-amerikai kontinens legdélibb része, Argentína és Chile területei látszanak. Fölöttük ezúttal szinte sehol nincsenek felhők, így a műhold kamerája akadály nélkül ellátott egészen a felszínig.
(Forrás: Európai Unió, Copernicus Sentinel-3 műholdkép)
A képen balra, a földrész nyugati szélén észak–déli irányban hosszan elnyúló fehér sáv az Andok hófödte hegyvonulata. A valódi színeket visszaadó műholdképen a színe éles ellentétben áll a keleten elterülő száraz, hideg és szeles Patagóniai-fennsík kinézetével. Nem is olyan régen, októberben már „jártunk” Patagóniában, amikor a Laguna San Rafael Nemzeti Park területén található gleccserek fogyását mutattuk be műholdképek segítségével. A patagóniai jégmező, a gleccserek és tavak, a szigetvilág, valamint az óceánpartok türkizkék vizei jól mutatják a régió figyelemre méltó földrajzi, éghajlati és ökológiai sokféleségét.
A széles látómezővel rendelkező Sentinel-3 műholdak által szolgáltatott, nyíltan és ingyenesen hozzáférhető adatok támogatják a földhasználat, a vízkészletek, a szélsőséges időjárási események és az aszályok monitorozását, lehetővé téve nagy kiterjedésű régiók napi szintű, megbízható megfigyelését.
Az amerikai Nemzeti Hurrikánközpont által 5-ös kategóriába sorolt Melissa hurrikán az idei év eddigi legerősebb trópusi vihara a Földön. Az Európai Űrügynökség (ESA) egy október 26-án készült Sentinel-3 műholdképen mutatta be az akkor éppen Jamaica felé tartó – azóta már a szigetet elérő és ott jelentős pusztítást okozó, majd meggyengülve Kuba felé továbbhaladó – hurrikánt. Az alábbi képet a Copernicus program műholdpárosának egyik tagja, annak is az SLSTR (Sea and Land Surface Temperature Radiometer) műszere készítette, amely a Földről kisugárzott energiát méri kilenc különböző hullámsávban. A spektrális mérési pontok alapján kiszámítható a felszín ún. fényességi hőmérséklete, ezt színkódolja a műholdkép.
Sentinel-3 SLSTR fényességihőmérséklet-térkép a Melissa hurrikánról a Karib-tenger felett, 2025. október 26-án. A képre szürke színnel rárajzolták a környező szigeteket és a Floridai-félszigetet, amelyek természetesen nem látszanának ki a felhőzet alól. Jamaica (fővárosa Kingston) a kép közepétől kicsit balra található. A nagyobb szigetek tőle észak felé Kuba, keletre Hispaniola (rajta Haiti és a Dominikai Köztársaság). (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2025 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)
A magasan a tenger felett húzódó felhők fényességi hőmérséklete –75°C (a vihar középpontjához közel) és –25°C között (a széleinél) változik. A környező tengerfelszín sokkal melegebb, hőmérséklete eléri a +25°C-ot is.
A hurrikánok olyan természeti jelenségek, amelyeket a legjobban műholdak segítségével lehet nyomon követni. Az űrből mért adatok és képek naprakész információt biztosítanak, így a hatóságok fel tudnak készülni az óvintézkedések meghozatalára. A műholdak tájékoztatnak a vihar kiterjedéséről, haladási útvonaláról, a szél sebességéről, valamint olyan kulcsfontosságú jellemzőkről, mint a felhők vastagsága, a hőmérséklet, valamint a víz- és jégtartalom.
A hírek szerint a Melissa Jamaica délnyugati partjait elérve tartós, 300 km/h-t majdnem elérő szélsebességgel söpört végig a tájon, ez volt az évszázad hurrikánja. Több mint félmillió lakos maradt áramszolgáltatás nélkül. Jelentős károk keletkeztek a lakó- és középületekben és az úthálózatban is.
A Jamaicára korábban még nem csapott le közvetlenül 4-es vagy 5-ös kategóriájú trópusi vihar. A Melissa a harmadik legintenzívebb hurrikán volt a Karib-térségben a 2005-ös Wilma és az 1988-as Gilbert után – ez utóbbi volt az utolsó nagyobb hurrikán, amely a szigetországot elérte.
Az európai Meteosat geostacionárius meteorológiai mesterséges holdak harmadik generációjának (Meteosat Third Generation, MTG) második tagja, s vele együtt az európai Copernicus földmegfigyelési program Sentinel-4 küldetése a SpaceX Falcon-9 rakétájával 2025. július 1-jén indult a floridai Kennedy Űrközpontból. Az MTG-S1 (sounding) műhold azóta elérte a 36 ezer km magasságban húzódó geostacionárius körpályát, és megkezdődött a fedélzetén elhelyezett berendezések beüzemelése.
Az új Copernicus Sentinel-4 küldetés mostanra elkészítette első képeit, amelyek a légköri nitrogén-dioxid, kén-dioxid és ózon koncentrációját mutatják. Bár még csak előzetes adatokról van szó, ezek a képek fontos lépést jelentenek Európa azon képességében, hogy a levegő minőségétt geostacionárius pályáról is megfigyelhesse. Kiegészíti majd a Sentinel-5 és Sentinel-5P küldetéseket, amelyek napi megfigyeléseket biztosítanak a Földről, alacsony poláris pályákról.
A Sentinel-4 – a Copernicus korábbi műholdjaitól eltérően – nem önálló űreszköz, hanem egy műszeregyüttes az MTG-S1 fedélzetén. Ultraibolya, látható és közeli infravörös tartományokban működő spektrométerről van szó, amelynek révén közös platformon repülnek a meteorológiai és a légkör összetételét mérő érzékelők, növelve a mérések hatékonyságát.
A Sentinel-4 a Föld felszíne és légköre által visszavert napsugárzás színképi összetételét méri, a légkörben jelenlévő nyomgázok és aeroszolok spektrális jellemzőit, vagyis „ujjlenyomatait” regisztrálva. Az alacsony pályákon keringő keringő műholdas érzékelőkkel ellentétben a geostacionárius Sentinel-4 folyamatosan ugyanazt a régiót – Európát és Észak-Afrikát – figyeli egy a felszínhez képest rögzített pozícióból. Ebből a speciális nézőpontból óránként képes ugyanazt a régiót átvizsgálni, közel valós idejű információs nyújtva a légkör kulcsfontosságú összetevőiről. Ezzel a forradalmi változást hoz majd az európai levegőminőség-monitorozásban és -előrejelzésben. Működésbe lépését követően a műszer rutinszerűen feltérképezi a nitrogén-dioxid, a kén-dioxid, az ózon, a formaldehid, a glioxál és az aeroszolok koncentrációját. Ezeket az adatokat a Copernicus légkörmegfigyelő szolgálata (Copernicus Atmosphere Monitoring Service, CAMS) hasznosítja majd.
Az alább bemutatott előzetes képek az október 8-án végzett méréseken alapulnak. Közülük az első a troposzférikus nitrogén-dioxid (NO2) oszlopsűrűségét ábrázolja. Jól láthatók a szennyezéssel leginkább érintett térségek, például a Földközi-tenger észak-afrikai partvidékén, Olaszországban a Pó völgyében, vagy a spanyol főváros, Madrid környékén. (Érdemes megjegyezni, hogy a Sentinel-4 nem tudja mérni a nitrogén-dioxidot a felhőkkel borított területeken, ezért aztán a térkép is hiányos ott, ahol éppen felhő borítja a tájat.)
A Sentinel-4 NO2-térképe október 8-án készült, a műszeregyüttes beüzemelése alatt. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok, 2025 / feldolgozás: IUP-Bremen / DLR / ESA)
A fosszilis tüzelőanyagok elégetése során – például járműmotorokban, erőművekben és fűtési rendszerekben – szabadul fel a levegőben a nitrogén-dioxid, amelynek koncentrációja gyorsan változhat. Önmagában is mérgező, de hozzájárul olyan másodlagos szennyező anyagok képződéséhez, mint az ózon és a szálló por. Ezek mindegyike súlyos hatással van az emberi egészségre és a környezetre.
A második kép a kén-dioxid (SO2) oszlopsűrűségét mutatja. Szicília keleti részéről, az Etna vulkánból kiindulva látható egy jellegzetes elnyúlt felhő, amely délkelet felé sodródik a tenger felett. Az Etna jelenleg viszonylag nyugodt, a fokozott vulkáni aktivitás időszakaiban jellemzően sokkal nagyobb felhők figyelhetők meg. A vulkánkitörések természetes kibocsátása mellett a kén-dioxid emberi tevékenység révén is szabadul fel, különösen a magas kéntartalmú tüzelőanyagokat égető hajók és a barnaszenet használó erőművek révén.
A Sentinel-4 SO2-térképe az Etnából induló felhővel. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok, 2025 / feldolgozás: BIRA / DLR / ESA)
A harmadik kép az ózon (O3) oszlopsűrűségének eloszlásáról készült. Míg a sztratoszféra magasában az ózon kulcsszerepet játszik a földi életnek a káros ultraibolya sugárzástól való védelmében, a légkör alsó légkörben lévő ózon szennyező anyagként viselkedik, hozzájárulva a rossz levegőminőséghez és légzési problémákhoz. A Balkán-félsziget és Görögország felett tapasztalt a maximum, valamint a Balti-tenger térségében mért minimum összhangban van azokkal a mérésekkel, amelyeket ugyanazon a napon alacsony pályás műholdakról (a MetOp műholdak GOME-2 és a Sentinel-5P Tropomi berendezéseivel) végeztek.
A Sentinel-4 térképe a troposzférikus ózon eloszlását mutatja Európa felett, október 8-án. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok, 2025 / feldolgozás: DLR / ESA)
A Dél-Amerika délnyugati részén, a Laguna San Rafael Nemzeti Park területén található gleccserek változó arcát mutatta be az Európai Űrügynökség (ESA) egy 1987-ben és egy 2024-ben készült műholdkép összehasonlításával.
A csendes-óceáni partvidéken található nemzeti park mintegy 17 ezer km2-re terjed ki. Magába foglalja Észak-Patagónia jéggel borított régióit, amelyek a vidéket egykor borító patagóniai jégtakaró maradványát jelentik. Ma – annak ellenére, hogy a jégmező csupán töredéke korábbi méretének – még mindig a második legnagyobb összefüggő jégtömeget tartalmazza a sarkvidékeken kívül.
Amint a képeken látható, ez a jégtömeg jelenti a gleccserek utánpótlását, amelyek kiterjedése 1987 és 2024 között változott. A csúszka elmozdításával összehasonlítható, a valódi színeket visszaadó képek közül a bal oldali az amerikai Landsat-5 műholddal készült 1987. február 9-én. A jobb oldalon egy európai Copernicus Sentinel-2 kép látható, 2024. február 9-éről, vagyis pontosan 37 évvel későbbről. Az észak-patagóniai jégmező nyugati oldalán (a képeken balra) 28 gleccser található. Közülük a két legnagyobb, a San Rafael és a San Quintín látható itt. A képek tanúsága szerint mindkettő drámai mértékben visszahúzódott, a felmelegedő éghajlat következményeként.
(Első kép: USGS; második kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2024 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)
A bal felső sarokban látható San Rafael-gleccser a világ egyik legaktívabban borjadzó gleccsere, vagyis a peremétől igen nagy ütemben szakadnak le a jégdarabok. Nyugati irányba, a Csendes-óceán felé húzódik, majd egy ív alakú tóba, a San Rafael-tóba torkollik, amely közvetlenül a gleccser bal oldalán látható. A tavat a gleccser visszahúzódása hozza létre és az olvadékvíz tölti fel.
A San Rafael-tóhoz hasonlóan a környék számos tavát az olvadó gleccserek vize táplálja. A képeken a víz színe a sötétkéktől az akvamarinig változik, a jelenlévő finom üledék (a gleccserek mozgása során lecsiszolt kőzetpor) mennyiségétől függően. Ezt az üledéket gleccsertejnek is nevezik, és hatása jól megfigyelhető a San Rafael-tóban – a vízben úszó kisebb jéghegyek mellett, amelyek a képek nagy felbontású változatán (a képaláírásban feltüntetett linkeket követve) különösen jól kivehetők.
Közvetlenül San Rafael alatt fekszik a San Quintín-gleccser, a jégmező második legnagyobb gleccsere. Ez is nyugat felé folyik le. Ha mindkét képen közelebbről megnézzük a végét, láthatjuk, hogyan ért véget 1987-ben a gleccser lényegében a szárazföldön, de a 2020-as évekre a visszahúzódása nyomán létrejött a gleccser előtti kiterjedt tó.
A klímaváltozás jelentős hatással van a Föld gleccsereire. Ahogy a levegő átlaghőmérséklete emelkedik, úgy olvadnak egyre gyorsabban a gleccserek és a jégtakarók. A víz végül az óceánba jut, ami a tengerszint emelkedését okozza. A globális tengerszint megemelkedése a Föld melegedő éghajlatának egyik legjellemzőbb és potenciálisan az egyik legpusztítóbb következménye. A műholdas megfigyelések nagyban hozzájárulnak a gleccserek változásának pontos nyomon követéséhez. A gleccserek hosszú távú tömegvesztésének ismerete fontos a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás szempontjából, az ezzel kapcsolatos megalapozott döntések meghozatalához.
Az amerikai és az indiai űrügynökség (a NASA és az ISRO) július 30-án bocsátotta fel NISAR (NASA–ISRO Synthetic Aperture Radar) nevű, közösen fejlesztett radaros földmegfigyelő műholdját. Ez a világ első olyan távérzékelő űreszköze, amelyen egyszerre repül egy L-sávú (1,25 GHz frekvencia, 24 cm hullámhossz) és egy S-sávú (3,20 GHz frekvencia, 9,3 cm hullámhossz) apertúraszintézises radarberendezés (synthetic aperture radar, SAR). Az előbbit az amerikai, az utóbbit az indiai partner építette.
Az L-sávú radarjelek áthatolnak az erdők lombkoronáján, így alkalmasak többek közt a talaj nedvességtartalmának mérésére, valamint a jégfelületek és a szilárd földfelszín mozgásának detektálására. Mindez segít a földrengések, vulkánkitörések és földcsuszamlások hatásainak vizsgálatában. Az S-sávú SAR műszer érzékenyebb a nedvességre, a növényzetre, és nagyobb a felszíni felbontása. Ezek alkalmassá teszik a mezőgazdasági hasznosításra, a füves területek, a vizes élőhelyek, a talajnedvesség változásainak és a növényzet növekedésének vizsgálatára. Általában a radaros megfigyelési módszer lehetővé teszi a megfigyeléseket a felhőtakarón keresztül és éjszaka is.
Jelenleg a műhold beüzemelése, a rendszerek kalibrálása folyik. A felbocsátás utáni első kritikus mozzanat a 12 m átmérőjű fedélzeti antenna kinyitása és üzembe helyezése volt. A NISAR szeptember közepén érte el a végleges, 747 km-es pályamagasságot, ahonnan közel poláris (az egyenlítői síkhoz képest 98,4°-ban hajló) napszinkron pályán végzi majd megfigyeléseit. Felvételeit 242 km széles felszíni sávban készíti. Egy adott földfelszíni pont fölé 12 naponta kétszer, vagyis délről északi, valamint északról déli irányba repülve tér vissza. A küldetés várhatóan novemberben érkezik el ahhoz a fázishoz, hogy megkezdjék vele a rendszeres adatgyűjtést.
A NISAR augusztus vége felé elkészítette első radarképeit. Ezek közül kettőt mutatunk most be. Az első az USA északkeleti részén, Maine államban, az Atlanti-óceán partvidékén található Mount Desert-szigetet mutatja. (A sziget nevének eredete 1604-es francia felfedezőjéig vezethető vissza. Samuel de Champlain a sziget hegycsúcsait a tengerről nézve növényzettől mentesnek látta, innen a L’Isle des Monts-deserts, vagyis a kopár hegyek szigete elnevezés.) A NISAR L-sávú, hamisszínes radarképén a vízfelületek sötétek, a zöld szín erdőt jelöl, a bíborvörös szabályos felületeket, például csupasz talajt és épületeket. Ebben a színben a legfeltűnőbb folt a sziget északkeleti végén található Bar Harbor városa. A NISAR L-sávú radarrendszere akár 5 m-es objektumokat is képes felbontani.
A Mount Desert-sziget és környéke az augusztus 21-én készült L-sávú NISAR radarképen. (Forrás: NASA / JPL-Caltech)
A másik kép Észak-Dakota állam északkeleti része, Grand Forks és Walsh megyék fölött készült. A képen a nyugatról keleti irányba tartó Forest folyó partján elterülő erdők és vizes élőhelyek, valamint – jellegzetes négyszögletes és köralakban – mezőgazdasági művelés alatt álló területek láthatók. A sötétebb mezőgazdasági parcellák épp parlagon vannak, a világosabb színűek legelők, vagy olyan haszonnövényeket termesztenek rajtuk, mint a szójabab és a kukorica. A kör alakú mintázat központi forgórendszeres öntözésre utal.
A Forest folyó partvidéke Észak-Dakotában, a NISAR augusztus 23-án készített L-sávú radarképén. (Forrás: NASA / JPL-Caltech)
A képek jól mutatják, hogyan képes az L-sávú SAR megkülönböztetni az egyes területeken található felszínborítás – például alacsony növényzet, fák és építmények – típusát.
Az európai Copernicus program keretében is készül egy L-sávú radaros műhold, a ROSE-L (Radar Observing System for Europe in L-band). Ennek a fejlesztését az Európai Űrügynökség (ESA) irányítja, tervezett felbocsátási éve 2028. Az új műhold jól kiegészíti majd a Copernicus C-sávú (5,4 GHz frekvencia, 5,6 cm hullámhossz) Sentinel-1 radaros műholdjainak képességeit.
Tűzvész emészti fel Namíbia legismertebb nemzeti parkját – olvashattunk nemrég az aggasztó hírekben. A természetfilmekből is jól ismert Etosha Nemzeti Parkban szeptember 22-én indult tűzvész a hónap végére a terület közel egyharmadát felperzselte. Számos vadon élő állat pusztult el a lángok miatt, több tízezer példány – köztük a súlyosan veszélyeztetett keskenyszájú orrszarvúk és száznál is több más emlősfaj – élőhelye, legelőterülete van veszélyben. A tűz a környező településekre is átterjedt, egészen az angolai határ vidékéig. A namíbiai elnöki hivatal szerint az oltás segítésére több mint 500 katonát vezényeltek a térségbe.
A lángok gyors terjedését a kiszáradt növényzet és az erős szél segítette, a délnyugat-afrikai országban most van az év legszárazabb időszaka. A több mint 22 ezer km2 területű Etosha Nemzeti Park az egyik legjelentősebb természetvédelmi terület Afrikában. A nemzeti park egyik nevezetessége az a kb. 130 km hosszú és 50 km széles sósivatag (Nagy Fehér Hely, avagy Etosha Pan), ahol a nagyobb esőzések után felgyülemlő víznél flamingók és más madarak ezrei gyűlnek össze. Ennek egy része az alábbi Sentinel-2 műholdképek jobb oldalán látható. A hamisszínes képek egyike közvetlenül a tűzvész kitörése előtt, szeptember 20-án készült, a másik a hónap utolsó napján. Ezen már látható a tűzzel felperzselt területek hatalmas kiterjedése. A műholdképeket a csúszka elmozdításával lehet könnyen összehasonlítani.
A tűzvésszel sújtott Etosha Nemzeti Park, Afrika ökológia szempontból az egyik legfontosabb természetvédelmi területe Namíbia északi részén fekszik. (Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2025 / Copernicus Browser / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)
Minden évben szeptember utolsó csütörtökére esik a tengerek világnapja (World Maritime Day). Ebből az alkalomból idén szeptember 25-én az Európai Unió (EU) Coprernicus földmegfigyelési programjának honlapján, a nap képe rovatban egy Rotterdamról és környékéről készült Sentinel-2 műholdképet tettek közzé.
A hollandiai Rotterdam egy idén május 19-én készült, a valódi színeket visszaadó műholdképen. (Forrás: Európai Unió, Copernicus Sentinel-2 műholdkép)
Miért éppen Rotterdam? A hollandiai város kikötője Európa kulcsfontosságú tengeri kapuja, a kontinens legnagyobb tengeri kikötője. A Rajna, Maas és Schelde folyók deltatorkolatánál épült, hatalmas infrastruktúrával rendelkező kikötő a nemzetközi kereskedelem és logisztika egyik legmeghatározóbb európai központja. Története egészen a 14. századig nyúlik vissza.
Az EU űrprogramja műholdas szolgáltatások széles skálájával támogatja a tengerhajózási ágazatot. A Copernicus tengeri szolgáltatása (Copernicus Marine Service) nyílt, operatív adatszolgáltatása segíti a tengeri forgalomirányítást és a part menti övezetek megfigyelését. A Galileo, Európa globális navigációs műholdrendszere pontos helymeghatározást biztosít a biztonságosabb és hatékonyabb navigáció érdekében, az EGNOS pedig tovább javítja a helymeghatározás pontosságát és megbízhatóságát, olyan alkalmazásokat támogatva, mint a kikötői megközelítés, a manőverezés és a belvízi szállítás.
Az Európai Űrügynökség (ESA) heti műholdképes sorozatában legutóbb egy Sentinel-2 képet mutattak be az Indonéziához tartozó Komodo-szigetről. Ha a név ismerős, az leginkább azért lehet, mert a szigetről kapta a nevét a komodói varánusz, más néven komodói sárkány (Varanus komodoensis). Ez a hüllő a Földön jelenleg élő legnagyobb gyíkfaj, kifejlett egyedeinek testtömege egy emberével vetekszik, 70–100 kg körüli. Hosszúsága elérheti a 3 métert.
A komodói varánusz a több mint 17 és félezer kisebb-nagyobb szigetből álló Indonéz-szigetvilág lakója, azon belül is csak pár kisebb szigeten él. A Copernicus program egyik Sentinel-2 földmegfigyelő műholdjának sikerült egy felhőmentes képet készítenie a Komodo-szigetről, amely Indonézia délkeleti részén található, a Kis-Szunda-szigetcsoport tagja. Két lényegesen nagyobb sziget – nyugatra Sumbawa, keletre Flores – között található, de ezek a műholdképen nem láthatók.
A Komodo-sziget vulkanikus eredetű. Felszíne erősen tagolt, többnyire gyér növényzettel. A lekerekített formájú hegyek legfeljebb 825 m magasságig nyúlnak. A 291 km² területű sziget lakóinak száma csupán mintegy 2000 fő, az egyetlen település a keleti part központi öblében (a képen középtájt) fekszik.
A Komodo-sziget és környéke Sentinel-2 műholdképen. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2023 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)
A partok mentén és a környező kisebb szigetek körüli víz türkiz színe sekély vizekre és korallzátonyok jelenlétére utal. Komodo valójában az úgynevezett Korall-háromszög része, amely a világ nyolc fő korallzátony-övezetének egyike, és amely a Föld egyik leggazdagabb tengeri élőhelyének ad otthont. Emiatt a Korall-háromszöget a „tengerek Amazonasaként” is emlegetik, védelme globális jelentőségű.
Komodo és a környező szigetek számos lenyűgöző homokos tengerparttal rendelkeznek. A műholdképen ezek világos színű part menti sávokként tűnnek fel. Néhány kisebb szakasz árnyalata rózsaszínes, itt a fehér homokhoz vörös koralltöredékek keverednek. A leghíresebb ilyen Komodo keleti partján, a központi öböl legkeletibb csücskében található.
A sziget a Komodo Nemzeti Park része, amely 1991 óta szerepel az UNESCO világörökségi listáján. része. A komodói varánusz a Természetvédelmi Világszövetség (International Union for Conservation of Nature, IUCN) felvette a veszélyeztetett fajok vörös listájára, mivel az éghajlati modellek előrejelzései szerint a gyík élőhelye 2040-re 30–70%-kal csökkenhet a tengerszint emelkedése miatt.
Kanada egyik délnyugati tartománya Alberta, székhelye Edmonton, legnagyobb városa az 1988-as téli olimpiai játékoknak otthont adó Calgary. Augusztus 20-án Brooks városa közelében, a dél-albertai prérin átvonuló, viharos széllel kísért jégeső olyan pusztítást végzett, amelynek eredménye űrfelvételeken is jól látható. Amerre elvonult, vihar mintegy 200 km hosszan elnyúló, helyenként 15 km széles „sebhelyet” hagyott maga után. A letarolt növényzetet jelző világos sáv az alábbi, augusztus 25-én készült Sentinel-2 műholdképen jól azonosítható, különösen úgy, ha összehasonlítjuk a nem sokkal a vihar előtt, annak napján készült másik Sentinel-2 képpel. A hamisszínes, az egészséges fotoszintetizáló növényzetet pirossal ábrázoló képeket a csúszka elmozdításával lehet összevetni.
A jégeső pusztítása előtt és után készült hamisszínes Sentinel-2 optikai műholdképek a kanadai Alberta tartományban fekvő Brooks település (középen) körzetében. (Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2025 / Copernicus Browser / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)
A vihar 150 km/órás sebességet is elérő széllökései letarolták a növényzetet, kárt tettek a termésben, a legelőkben, illetve az útjukba eső füves prérin. A képek jellegzetessége a sok szabályos, kör alakú folt. Ezek mezőgazdasági táblákat jeleznek, amelyeket forgórendszeres öntözéssel művelnek. Ilyenkor a kút a körök közepén található, az öntözőfej pedig körben forog. A vízfelületek (tavak, folyók) sötétkék színűek, a legnagyobb közülük az alul középtájt (részben) feltűnő Newell-tó Brooks közelében, a várostól délre.
A vihar elvonulása Calgarytól délre, Vulcan közelében kezdődött, a legsúlyosabb károk Brookstól északra keletkeztek. Az épületek súlyosan sérültek, a gabonák eldőltek, a kukoricaföldeken csak csupasz szárak maradtak, az öntözőrendszerek felborultak.
Az ehhez hasonló viharok nem ritkák Alberta déli részén, de a helyiek az augusztusihoz fogható kártételt még nem tapasztaltak. Az anyagi kár több millió dollárra tehető. A szarvasmarha-tenyésztők számára még jövőre is gondot okoz majd a legeltetés, amíg a füves területek nem tudnak regenerálódni.
A dél-franciaországi Montady város közelében található Étang de Montady a középkori földterület-rekultiváció figyelemre méltó példája. Eredetileg egy lefolyástalan tó, egy vizes élőhely volt, amelyet a 13. században lecsapoltak. A közhiedelem szerint a vizigótok építették. A népcsoport – más néven a nyugati gótok – latin eredetű nevének amúgy semmi köze a vízhez. Sőt valójában a korábban a környéken élt vizigótoknak sincs köze a Montady-tó lecsapolásához, azt szerzetesek és gazdag béziers-i földbirtokosok kezdeményezésére végezték el az 1200-as évek közepén.
Az egy központi gyűjtőpontnál összefutó árokrendszerrel lecsapolt területből termékeny mezőgazdasági parcellák váltak, de az alakjuk máig is őrzi az évszázadokkal korábban kialakult, „napsugaras” mintázatot. A különleges formájú táblák a műholdképeken is tisztán kivehetők, amint azt az alábbi hamisszínes Sentinel-2 kép is illusztrálja.
A kép, közepén az egykori Montady-tóval 2024. május 11-én készült. A sugaras elrendezést a földeket háromszög alakba felszabdaló csatornák és utak alakították ki. (Forrás: Európai Unió, Copernicus Sentinel-2 műholdkép)
A középpontba összefolyó vizet tizenhat függőleges, egymástól kb. 80 m-re elhelyezkedő aknán keresztül egy földalatti átereszbe vezetik. A középkori vízépítési munkák egyik nagyszerű példáját a korabeli népességrobbanást követő termőföldigény hívta létre.
