Nyáron sokan ülnek repülőgépre – esetleg hajóra – és látogatnak el a Földközi-tenger közepén fekvő szigetországba, Máltára, amelynek gazdaságát jórészt a turizmus hajtja. Az ország 316 km2-es területén két nagy (Málta és Gozo), továbbá több kisebb sziget osztozik. Az Olaszországhoz tartozó Szicília szigetétől kb. 80 km-re délre, az afrikai parton Líbiától több mint 330 km-re járunk. Az alábbi, az egyik Sentinel-2 műhold kamerájának a közeli infravörös sávban készült felvétele kiemelésével készült képet az Európai Unió (EU) Copernicus földmegfigyelési programjának honlapján, a nap képe sorozatban tették közzé nemrég. Ez a színezés pirossal emeli ki a fotoszintetizáló, egészséges növényzetet.
A Máltáról idén július 5-én készített hamisszínes, majdnem teljesen felhőmentes Sentinel-2 műholdkép. (Forrás: Európai Unió / Copernicus Sentinel-2)
Málta már az időszámítás előtt 5900 évvel lakott volt. Földrajzi elhelyezkedése révén mindig is stratégiai fontossága volt, mint haditengerészeti bázis és kikötőhely. A szigeteket ezért mozgalmas történelme során sokféle hatalom uralta. Máltán forró mediterrán éghajlat a jellemző, a nyár száraz, és nincsenek állandó jellegű édesvizű tavai vagy folyói. A termőtalaj sekély, a szigetek növényzete meglehetősen gyér, de változatos és endemikus fajokban gazdag.
A fő sziget északkeleti partján található nagy öbölrendszer a főváros, Valletta kikötője. A délkeleti végén látható, szürke színű terület a Máltai Szabadkikötő, Európa egyik legforgalmasabb konténerkikötője. A Valletta kikötőjének közelében látható élénk rózsaszín téglalap nem természetes növényzetet jelez, hanem egy öntözött golfpályát. Attól délre feltűnő a nemzetközi repülőtér két, egymásra majdnem merőleges futópályája. A létesítmény még brit katonai repülőtérként épült a második világháború előtt, polgári utasforgalmat 1958 óta bonyolít le.
Ha valaki megnyitja a Copernicus Browser alkalmazás megadott linkjét, kedvére belenagyíthat a műholdképbe és további érdekes részleteket fedezhet fel rajta, beleértve a tenger hullámait és a műholdkép készítésének idején elhaladó hajókat is.
Már 8 éve kezdtük a Sentinel blogot, de eddig még egyetlen bejegyzésben sem foglalkoztunk Madeirával, a portugál fennhatóság alá tartozó atlanti-óceáni szigettel, illetve a körülötte levő szigetekkel. Most pótoljuk ezt a hiányosságot, hiszen az Európai Űrügynökség (ESA) a hét műholdképe sorozatban nemrég egy viszonylag ritka, felhőmentes időpontban készült Sentinel-2 felvételt mutatott be a területről.
(Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2024 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)
Madeira – a Madeira-szigetek legnagyobb tagja – az Atlanti-óceán északi medencéjében, Afrika északnyugati partjai közelében, Lisszabonról közel 1000 km távolságban található. Tektonikai értelemben az Afrikai-lemezen fekszik, de közigazgatásilag Európához tartozik, mint Portugália autonóm régiója. A szigetcsoport két nagyobb, lakott tagja a képen bal oldalt középen látható Madeira és a lényegesen kisebb Porto Santo (jobbra fent). Rajtuk kívül két nagyobb lakatlan sziget és számtalan szirt alkotja a csoportot. A kisebb szigetek közül a fő szigettől keletre fekvő, észak-déli irányban elnyúlva húzódó Kopár-szigetek láthatók még, a földrajzilag a Kanári-szigetekhez, de közigazgatásilag Portugáliához tartozó Selvagens-szigetek távolabb vannak, itt a képen nem tűnnek fel.
Madeira szigetei vulkáni eredetűek: olyan hegyek csúcsai, amelyek mélyen lent emelkednek ki az óceán fenekéből, csúcsuk pedig túlnyúlik a víz felszínén. A fő sziget legmagasabb csúcsa 1862 m-es. A portugál felfedezők a sűrű erdők után adták a Madeira nevet. A fő sziget zord, buja zöld tájáról híres. Egyedülálló endemikus növény- és állatvilágnak ad otthont. A természeti környezet védelme érdekében a sziget területének kétharmada nemzeti park. A legnagyobb fennmaradt babérlombú erdő az UNESCO világörökségi listáján is szerepel. Ez a fajta örökzöld növényzet ma már Madeirán kívül elsősorban az Azori-szigetek, a Kanári-szigetek és a Zöld-foki szigetek (összefoglaló néven Makronézia) területére korlátozódik.
Madeira fővárosa, Funchal a sziget délkeleti partján fekszik, a valódi színeket visszaadó Sentinel-2 műholdképen egy nagy, világosbarna területként tűnik fel a domináns zöld táj mellett. Madeira repülőterének futópályája a keleti parton épült, a műholdkép alábbi kinagyított részletének jobb felső sarkában látható.
Funchal (balra lent) és a repülőtér (jobbra fent) a Sentinel-2 műholdkép kinagyított részletén
Az ENSZ 2015-ben határozta el, hogy minden évben június 30-án, az 1908-as tunguszkai esemény – egy a Szibéria keleti része fölött a légkörbe lépett égitestnek, feltehetően egy üstökösmag darabjának a felrobbanása – évfordulóján megemlékeznek a kisbolygók világnapjáról (Asteroid Day). Ezzel a kisbolygókutatás fontosságára, és Földünknek a kozmikus veszélyekkel szembeni kitettségére szeretnék felhívni a közvélemény figyelmét.
Az Európai Űrügynökség (ESA) az idei kisbolygónap előtt egy témájában igencsak ide kapcsolódó Sentinel-2 műholdképet tett közzé, amely a Barringer-krátert vagy más néven arizonai meteoritkráter ábrázolja. Ez a Föld egyik legismertebb becsapódási krátere, amely az Egyesült Államokban, Arizonában, Flagstafftól keletre található. A kráter átmérője 1200 m, mélysége 180 m, felgyűrt pereme 45 m-re emelkedik ki a környező sivatagos terepből. A krátert a számítások szerint egy kb. 30–50 m átmérőjű, 300 ezer tonnás, 19 km/s sebességgel becsapódó vas-nikkel meteorit vájta.
A Barringer-kráter (Meteor Crater) egy Sentinel-2 műholdképen. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2024 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)
A Barringer-kráter ismertségét nem nagyságának vagy különösebb jelentőségének, inkább látványos voltának köszönheti. Földtörténeti értelemben viszonylag fiatal, úgy 50 ezer évvel ezelőtt jött létre, így az erózió nyomai még nem annyira fogtak rajta – bár a keletkezésének idején, az utolsó jégkorszakban az itteni síkságot még erdő borította, a környéken mamutok és óriási lajhárok legelésztek. A műholdképen is jól kivehető jelenlegi sivatagi környezet miatt a krátert és környékét növényzet nem fedi, víz nem töltötte fel a mélyedést.
Kialakulása során több millió tonna mész- és homokkő robbant ki a kráterből, több mint egy kilométer sugarú körben minden irányban törmeléktakaróval borítva be a tájat. A kráter egyik fő jellegzetessége a négyzetre emlékeztető formája, amelyet a feltételezések szerint a kőzet tulajdonságai okoztak.
A műhodkép kinagyított részletén jól látható a kráter északi oldalán épült látogatóközpont
A becsapódási kráterek óhatatlanul hozzátartoznak a Naprendszer szilárd felszínű égitestjei, mint például a kőzetbolygók – így saját Földünk – és a holdak látványához. Sűrű légköre miatt a Föld annyiból „szerencsésebb”, hogy a világűrből érkező kisebb égitestek nem feltétlenül érik el a felszínt, már a levegőben megsemmisülnek vagy szétaprózódnak. Másrészt a keletkező kráterek nyomát az aktív lemeztektonika, valamint a szél, a víz és adott esetben a fagy eróziója igyekszik eltüntetni. Ráadásul a bolygófelszín közel kétharmadát óceánok és tengerek borítják. A becsapódási krátereknek és az azokat okozó meteoritoknak a tanulmányozásával többet megtudhatunk a Naprendszer szilárd égitestjeinek keletkezéséről és fejlődéséről.
A 2018-ban alapított japán Synspective cég 2020 decemberében bocsátotta fel első StriX műholdját (StriX-α), amely az apertúraszintézis elvén működő radaros földmegfigyelést (Synthetic Aperture Radar, SAR) végzett az X sávban, vagyis 9,65 GHz frekvencián (ez 3,1 cm-es hullámhossznak felel meg). A start az amerikai Rocket Lab cég Electron rakétájával történt Új-Zélandból. Ez a prototípus, a StriX-α ugyan 2023 októberében befejezte szolgálatát, de jelenleg már további három SAR műholdjuk működik 561 km-es magasságú, közel poláris (az egyenlítői síkhoz képest 97,7° inklinációjú) pályákon. A StriX-β 2022 márciusában, a Strix-1 2022 szeptemberében, a Strix-3 pedig idén márciusban került pályára. A 100 kg körüli tömegű kis műholdakból idővel egy 30 darabos flottát szeretnének kiépíteni, hogy igény esetén a Föld felszínének bármely pontjáról közel valós időben készíthessenek radarfelvételeket. A radaros módszer nagy előnye, hogy nem zavarják sem a felhők, sem az éjszakai sötétség, mint az optikai földmegfigyelő műholdakat.
A poláris pályán keringő StriX konstelláció működésének elve. (Fantáziakép: Synspective)
A StriX műholdakkal hamarosan műholdradar-interferométeres (Interferometric SAR, InSAR) méréseket is szeretnének végezni. Ezekkel igen pontosan fel lehet mérni a felszín műholdirányú elmozdulását, ha egymás után készült radaros mérések fázisinformációit dolgozzuk fel. Június elején a Synspective bejelentette, hogy a StriX-1 és StriX-3 műholdakkal, 1 napos visszatérési idővel sikeresen hajtottak végre InSAR tesztméréseket. Nagyobb radaros műholdak, mint az európai Copernicus program Sentinel-1 holdjai, legkorábban 6 naponta készítenek újra felvételeket egy-egy adott felszíndarabról. Az 1 napos ismétlődés tehát lehetőséget kínál hirtelen felszínváltozások gyors detektálására, ami kiszélesíti a lehetséges InSAR alkalmazások körét.
Vannak más fontos különbségek is a Sentinel-1 és a StriX között. A Copernicus program radaros műholdjai például alacsonyabb frekvenciájú jeleket bocsátanak le a felszínre (C sáv, 5,405 GHz frekvencia, 5,55 cm hullámhossz). Ez azt jelenti, hogy hasonló észlelési módban a felvételeik felbontása gyengébb, viszont egyszerre általában nagyobb területről tudnak képet alkotni.
A felbontások közötti különbséget illusztrálja az alábbi összehasonlítás, amelyben Budapest egy kis részletét mutatjuk meg. Nem csak a rövidebb hullámhossz, hanem az észlelési mód is a StriX radarképnek kedvez. Míg a szabadon hozzáférhető Sentinel-1 kép úgy készül, hogy az antenna mechanikusan mozog a repülési iránnyal megegyező irányba, valamint arra merőlegesen is, ezzel növelve az egy időben leképzett területet (Interferometric Wide Swath mód), addig a StriX radarkép felvételéhez ez a mozgatás a repülési iránnyal ellentétes irányú, részben kompenzálva a műhold elmozdulását is, hogy több időt tölthessenek az előre kijelölt helyszín megfigyelésére (Sliding Spotlight mód). Az alább a bal oldalon látható Sentinel-1 radarkép felszíni felbontása kb. 5 m × 20 m-es, míg a csúszka elmozdításával előtűnik a 40 cm × 80 cm (!) felbontású StriX felvétel.
A budapesti atlétikai stadion, a Dunán átívelő Rákóczi híd, a folyó jobb partján a Kopaszi-gát, átellenben a Csepel-sziget északi csúcsa egy Sentinel-1 (2024. június 18.) és egy sokkal jobb felbontású StriX (2024. május 17.) radarműholdas amplitúdóképen. (Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2024 / Sentinel Hub / Geo-Sentinel és Synspective)
A Budapestről készült StriX radarképet a Synspective cég, valamint adatainak magyarországi forgalmazója, a GeoIQ Imaging Kft. szívességéből kapta meg a Geo-Sentinel Kft.
Az alkalmazott frekvenciákon és a felbontáson túl egy másik jelentős különbség, hogy a Synspective adatai kereskedelmi forgalomba kerülnek, míg a Copernicus Sentinel-1 adatok – az Európai Unió korábbi elvi döntése alapján – bárki számára szabadon és ingyenesen hozzáférhetők. Az európai adófizetők pénze ugyanakkor nem hasznosul rosszul, hiszen az ingyenesen szolgáltatott adatokra számos, jelentős gazdasági-társadalmi hasznot hozó alkalmazás épülhet. Így hosszabb távon, közvetve bőven megtérül a köz befektetése. Speciális alkalmazásokra, a megrendelők számára célzott adatfelvétellel, a műholdas mérések rugalmas programozásával, s nem utolsósorban sokkal nagyobb felbontással ugyanakkor elég nagy piaca lehet az X-sávú kereskedelmi SAR műholdas szolgáltatásoknak is, mint amilyeneket a Synspective és néhány más feltörekvő versenytársa nyújt.
Halak ezrei pusztultak el, miután kiszáradt egy tó nagy része Mexikóban – olvashattuk a minapi hírekben, sokkoló fényképekkel illusztrálva. A szóban forgó tó a Laguna de Bustillos, amely Cuauhtémoc városa mellett, az ország északi részén fekszik, Chihuahua szövetségi államban. (Egyáltalán nem ide kapcsolódó információ, de talán érdemes megemlékezni róla, hogy a világ egyik legkisebb kutyafajtája, a csivava erről az államról kapta a nevét.)
A helyi hatóságok szerint a tartós aszály következtében az amúgy is sekély tó vízszintje nem éri el a normális érték felét sem. A párolgás miatt a megmaradó vízben a szennyező anyagok koncentrációja is megnövekedett. Így nem meglepő, hogy a szárazra került, repedezett iszappal borított tómedret ellepték a halak tetemei. Az alábbi két Sentinel-2 műholdkép az idén júniusi állapotot segít összehasonlítani a tavalyival. A hamisszínes, az élő növényzetet pirossal kiemelő műholdképek között a csúszka elmozdításával lehet váltogatni.
A latin-amerikai országot egyébként már hónapok óta hőhullámok sújtják. Májusban helyenként 50 °C-nál is magasabb hőmérsékleteket mértek. A kánikula következtében ebben az évben már száznál is több ember vesztette életét Mexikóban. A hőség természetesen az élővilágot is súlyosan érinti. Kormányzati adatok szerint az ország mintegy 90%-át sújtja valamilyen formában az aszály, a helyzet 2011 óta most a legkritikusabb.
Három évvel az ünnepélyes alapkőletétel után, 2014. június 6-án felavatták és átadták a forgalomnak a huszadik Duna-hidat a folyó magyarországi szakaszán, amely Kalocsa és Paks között teremt közúti összeköttetést. A kétszer egy forgalmi sávos, két oldalán egy-egy kerékpárúttal együtt épített híd Tomori Pál egykori kalocsai érsek, a mohácsi csatában a magyar sereg egyik fővezére nevét kapta. Az új Duna-híd átadása után Kalocsa és a túlparton haladó M6-os autópálya, valamint Kalocsa és Paks között a menetidő az eddigi közel 2 óráról csupán 15 percre csökken. A Duna Aszfalt Zrt. kivitelezésében megvalósult híd és a hozzá kapcsolódó úthálózat fejlesztésének összértéke nettó 92 milliárd forint – olvashattuk a hírekben.
Az építkezés megkezdése idején írt, 2021. márciusi blogbejegyzésünk végén azt ígértük, hogy a hídépítés későbbi fázisait, illetve majd a létesítmény átadását annak idején igyekszünk műholdképeken is megmutatni. Nos, elérkezett ez az idő. Az alábbi animációhoz 2020 és 2024 között nagyjából negyedévente (február, május, augusztus és november hónapok közepe-vége táján) készített, a valós színeket visszaadó, felhőmentes Sentinel-2 műholdképeket válogattunk össze. Segítségükkel jól követhető a híd, illetve a hozzá csatlakozó úthálózat létrejöttének folyamata, a Duna jobb partján, a szántókon át vezető út nyomvonalának kijelölésétől kezdve egészen a folyón átívelő, 946 méter hosszú műtárgy befejezéséig.
(Az animáció nagyobb méretben itt megtekinthető. Műholdképek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2020–2024 / Sentinel Hub / Geo-Sentinel; fotó: Máthé Zoltán / MTI)
Új-Zéland Északi-szigetén, annak is a délnyugati csücskében fekszik az Egmont-vulkán (más néven Taranaki-hegy). A szinte szabályos kúp alakú, 2518 méter magas képződmény egy geológiai értelemben véve fiatal sztratovulkán, kialakulásának kezdete 70 ezer évvel ezelőttre tehető. Ez egész Új-Zéland második legmagasabb vulkáni hegye. Csúcsát állandóan hó borítja. A tűzhányó jelenleg nyugalomban van, utoljára 1755-ben tört ki.
A vulkánt sűrű erdő veszi körül, amely az Egmont Nemzeti Park területéhez tartozik. A nemzeti parkban található még két másik, kisebb vulkáni hegy is, a Pouakai és a Kaitake. A Taranaki-hegy, valamint az oldalán és a körülötte lévő erdőség hálás műholdképtéma, hiszen az űrből is jól kivehető a park 19,2 km átmérőjű, szabályos kört formázó területe. Az erdőkön túl ugyanis legelők találhatók, így a felszínborítás típusai élénken elkülönülnek a határon. Ez figyelhető meg az alábbi, idén május 7-én készült Sentinel-2 műholdképen is, amelyet két változatban mutatunk be. Az egyik a valóságosnak megfelelő színeket ábrázolja, a másik az SWIR nevű (Short wave infrared) hamisszínes kompozit, amelyben szerepet kapnak a Sentinel-2 holdak kamerái által detektált infravörös sávok is. Ezzel a színkombinációval általában a növényzetben és a talaj felső rétegében tárolt víz mennyiségét becsülik meg. A csúcsot borító hó a valódi színeket mutató képen természetesen fehér színű, de az SWIR képen türkiz árnyalatban tűnik fel. A műholdképrészleten balra a közeli Tasman-tenger partvidéke is kirajzolódik.
Ugyanezt a helyszínt, nagyjából ugyanebben az időben az ugyancsak az európai Copernicus földmegfigyelési programot kiszolgáló Sentinel-1A műhold radaros képein is megmutatjuk. A közel poláris pályán a Föld körül keringő Sentinel-1 holdak (közülük jelenleg már csak a Sentinel-1A működőképes) a radarjeleiket oldalirányban bocsátják le a felszínre. Ezért a Taranaki-hegy képe eltérő attól függően, hogy a műhold a pályájának északról délre, vagy délről északra tartó szakaszán készítette a felvétel. A hegynek ugyanis az az oldala veri vissza a műhold irányába intenzíven a radarimpulzusokat, amelyikre azok beérkeznek. A másik oldal ellenben „árnyékban” marad. A csúszka elmozdításával alább két ilyen, egy napos különbséggel készült, hamisan színezett Sentinel-1 radaros amplitúdóképet lehet összehasonlítani. Minél élénkebb világos a szín, annál intenzívebb a visszavert radarjel.
Az Egmont Nemzeti Park területe mintegy 33,5 ezer hektár. Változatos hegyvidéki élőhelyek fordulnak elő a vulkán oldalain, lentről felfelé haladva a bőséges csapadékkal táplált buja esőerdőtől a cserjésen át az alpesi hegyvidékig, végül pedig a hótakaróig. A parkot 1881-ben hozták létre erdőrezervátumként, majd 1900-ban Új-Zéland második nemzeti parkjává vált.
Az izlandi Reykjanes-félsziget neve az utóbbi években többször is szerepelt blogbejegyzéseinkben, a Fagradalsfjall vulkán kitörései kapcsán. Radaros módszerrel készült műholdképet azonban eddig még nem mutattunk a területről. Így kapóra jött, hogy az Európai Űrügynökség (ESA) heti műholdkép-sorozatában nemrég egy a Copernicus program Sentinel-1A műholdjával készített képekből álló hamisszínes kombinációt szerepeltettek. Az apertúraszintézis elvén működő radaros földmegfigyelő műhold a három felhasznált amplitúdóképet mind 2024-ben, egy hónap leforgása alatt készítette. A három alapszín közül a vöröshöz egy januári, a zöldhöz egy februári és a kékhez egy márciusi Sentinel-1 képet társítottak.
(Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2024 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)
Így a kombináció különféle színekkel emeli ki a radarjeleket a műhold irányába visszaszóró felszínen bekövetkezett változásokat. A februári képből adódó domináns zöld például a többi hónaphoz képest kiterjedt hótakarót jelöli. A folyók és tavak különböző színei a felszínükön lévő jég kiterjedésének változására utalnak. Ez különösen jól megfigyelhető a Þingvallavatn-tavon, kép a jobb felső sarkában, valamint az Ölfusá-folyón, amely egy élénkvörös kígyózó vonalként tűnik fel a jobb alsó sarokban. Ez azt jelenti, hogy januárban be volt fagyva.
A szürke és fehér zónák vagy beépített területeket jelölnek, vagy olyan felszíndarabokat, amelyek ez idő alatt nem változtak. A kép közepén lévő nagy szürke folt Reykjavík, Izland fővárosa. A sima vízszintes felületek visszaverik a műholdról oldalirányba lebocsátott radarjelet, de nem a műhold felé, így általában sötétnek tűnnek. Ilyenek a Reykjavíki nemzetközi repülőtér futópályái, amelyek egyenes, fekete vonalakként tűnnek fel. Talán még feltűnőbb a teljes felbontású változaton a félsziget északnyugati részén (a képen balra) fekvő keflavíki nemzetközi repülőtér.
A Grindavík nevű városka kis fehér pontként látható a félsziget délnyugati csücskénél. Ez az a település, amely mostanában a közeli Fagradalsfjall vulkán kitörése, a lávafolyás miatt többször is veszélybe került. A több időpontban készült radarképek kombinációja azt is lehetővé teszi, hogy megfigyeljük a lávafolyamok alakulását az adott időszak alatt. A várostól északra látható – és a kép alábbi, kinagyított részletén is megfigyelhető – két piros terület a 2023. decemberi és 2024. januári kitörések lávamezőit mutatja. Grindavík környékén a zöld és a kék árnyalatok a februárban, illetve márciusban bekövetkezett változásokat mutatják. A szakemberek biztonsági okokból kőgátakat építettek, hogy eltereljék a lávát a várostól és a tőle északra fekvő Kék Lagúna geotermikus fürdőtől, Izland egyik fő turisztikai látványosságától. Ezek a védőfalak szürke, vékony vonalakként tisztán kivehetők a kombinált hamisszínes Sentinel-1 radarképen.
Nemrég egy autós hírportálon olvashattunk a Guinness-rekordok közé is bekerült útszakaszról, amely Szaúd-Arábiában épült, és különlegessége, hogy 240 km-en át egyetlen kanyar vagy jelentős szintváltozás sincs rajta. Magyarország persze kisebb, sűrűbben is lakott, minta a szaúdi sivatag, és a domborzata is változatosabb. Ezért nem meglepő, hogy a mi leghosszabb egyenes utunk majdnem hússzor rövidebb, mint az araboké. De legalább kényelmesen ráfér egy Sentinel-2 műholdképre, amelyet alább többféle változatban is bemutatunk. A szóban forgó, 14 km-es útszakasz az ország és egyben Csongrád-Csanád vármegye délkeleti csücskében, Mezőhegyes és Battonya között halad. Ez a 4444-es számú közút.
Az európai Copernicus földmegfigyelő program egyik Sentinel-2 optikai távérzékelő műholdjával 2024. április 28-én, összesen 13 különböző látható és infravörös hullámhosszon készült felvételekből először egy a valódi színeket visszaadó képet mutatunk. A csúszka elmozdításával ugyanazokból az adatokból egy hamisszínes kép tűnik fel, amelyet az egyik leggyakrabban alkalmazott összeállításban „kevertünk ki”. Itt a vörös, zöld és kék alapszínekhez rendre a B08, B04 és B03 jelű sávokat rendeltük. A B08 (hullámhossza 842 nm) a közeli infravörös tartományba esik, az emberi szem tehát nem érzékeny ezen a hullámhosszon. Itt az egészséges fotoszintetizáló növényzet visszaveri a beérkező napsugárzást, a vörös fényt viszont elnyeli. Így a mezőgazdasági táblák, rétek, erdők élénk piros színben tűnnek fel. A kopár területek – mint például tavasszal a bevetett szántók – szürkés árnyalatúak. A vízfelületek – amelyekből az ábrázolt területen nem sok van – sötétkékek vagy szinte feketék. A települések (balra Mezőhegyes, jobbra Battonya) belterületén a szürkés és piros foltok – az épületek és utak, illetve a kertek – sűrűbben váltakoznak.
A másik két műholdkép egyike a normalizált vegetációs index (Normalized Difference Vegetation Index, NDVI) értékeit ábrázolja. Ez is egy gyakran használt, egyszerű mérőszám, amely a fotoszintetizáló növényzet klorofilltartalmára utal. A növények által a közeli infravörös és a vörös tartományban visszavert fényintenzitás különbségének és összegének a hányadosáról van szó. Ezek a Sentinel-2 kamerájának (MSI, Multi-Spectral Instrument) a B04 (narancs, 665 nm) és B08 jelű sávjai, az index értéke tehát (B08–B04)/(B08+B04). Nem véletlen, hogy ahol az előző hamisszínes képen a piros foltok domináltak, ott az NDVI térképen a növényzetre utaló sötétzöld. A csúszka eltolásával előbukkanó negyedik műholdkép-variáció az SWIR (Short wave infrared, rövid hullámhosszú infravörös) kompozitot mutatja. Itt az MSI kamera 20 m-es felszíni felbontást nyújtó B12 (infravörös, 2190 nm), B08A (infravörös, 865 nm) és a 10 m-es felbontású B04 sávjait rendelik hozzá az alapszínekhez. Ezzel a színkombinációval a növényzetben és a talaj felső rétegében tárolt víz mennyiségére vonatkozó következtetéseket lehet levonni. A víz elnyeli az infravörös sugárzást, így itt élénkzöld jelöli a nedvesebb, míg a drapp árnyalatai a szárazabb felszíneket. Ezért is hasonlít az SWRI kép mintázata a mellette látható NDVI térképéhez. Ezt a képet úgy választottuk ki, hogy ne legyen rajta felhő, és április végén már hó sem fordult elő. De az SWRI kompozit alkalmas volna ezek elkülönítésére, valamint a frissen leégett felszínek azonosítására. Egyes kőzettípusok eltérő módon verik vissza az infravörös sugárzást, így az SWRI-t geológiai jellegű alkalmazásokra is előszeretettel használják.
S ha már szóba került a mintázat, vegyük észre, hogy a kép felső részén a mezőgazdasági táblák jellemző mérete lényegesen nagyobb, mint alul, ahol hosszúkás, elnyúlt téglalap alakú, amolyan nadrágszíjparcellák a jellemzőek. Magyarország (északon) és Románia (délen) határvidékén járunk, az eltérő birtokviszonyok miatt pedig az űrből is jól látszik a különbség. Hiába nincs behúzva az államhatár a műholdképen, valójában könnyedén felfedezhetjük, hol is húzódik.
Amerikában és Németországban sem fér már el a gyárak környékén a sok autó – olvashattuk a minap az elektromos gépjárműveket gyártó Teslával kapcsolatban. A cég adatai szerint 2024 első negyedévében több mint 46 ezerrel több autó gördült le a futószalagokról, mint amennyit a kereskedők értékesíteni tudtak. A Tesla azonban nem lassítja a gyártást, így az egyelőre eladatlan készleteket valahol tárolni kell. Az Egyesült Államokban például St. Louis (Missouri állam) közelében egy lebontásra ítélt váráslóközpont parkolóját használják most a Teslák tárolására.
A Tesla Németországban is túltermeléssel küzd. A Berlin melletti Grünheidében működő gyárban hetente 6000 Tesla készül. Az üzem területe megtelt, így az autókat a bő 50 km-re fekvő, az 1930-as években épült, a 2. világháború után az egykori NDK hadserege által is használt katonai repülőtér, Neuhardenberg területére szállítják.
A neuhardenbergi repülőteret mutatja az a két Sentinel-2 optikai műholdkép, amelyek a csúszka elmozdításával összehasonlíthatók. Az egyik kép frissen, idén május közepén készült, a másik egy évvel korábban, amikor még nem voltak ilyen eladási problémák a Teslákkal. A futópályától délre eső terület sávja tavaly még üres volt, mostanra megtelt az ott tárolt autókkal.
A jelenleg csak kis gépeket kiszolgáló repülőtér (ICAO kódja: EDON) területén a műholdképek alapján a legfeltűnőbb alakzatok a hatalmas napelemfarmok, a futópálya mindkét oldalán. 2012-ben épült itt egy 145 MW beépített kapacitású napelempark 240 hektárnyi területen, amely az üzembe helyezésekor Németország legnagyobb ilyen létesítménye volt. A 600 ezer panellel rendelkező naperőművet 2013-ban kapcsolták a német villamos hálózatra. Éves teljesítménye mintegy 140 GWh, ami 48 ezer háztartás átlagos villamosenergia-fogyasztásának felel meg. 2015-ben a repülőtér 350 m² alapterületű egykori hangárjában egy 5 MWh energia tárolására alkalmas, konténeres kivitelezésű moduláris akkumulátortelep is épült a rövid távú hálózati ingadozások kompenzálására.
