A Copernicus földmegfigyelési program radaros Sentinel-1 műholdjainak egyikével idén január 14-én, az északi sarkvidéken uralkodó téli sötétség idején készítették azt a felvételt, amelynek alapján az alábbi látványos, hamis színezésű kép készült. A radaros távérzékelési módszer előnye, hogy az időjárástól és a megvilágítási viszonyoktól függetlenül alkalmas a felszín leképezésére.
A Föld egyik leghosszabb folyója, a kb. 4300 km-es Léna a Laptyev-tengerbe ömlik. Deltatorkolatának egy részletét ez a hamis színezésű Sentinel-1 radaros műholdkép mutatja. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2019 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)
A Léna Oroszország területén (Szibériában, a Bajkál-hegységben) ered, és északi irányba folyva ott is torkollik a tengerbe. Alsó szakaszának végén a folyó számos számos ágra bomlik, a deltatorkolata több mint 30 ezer km2 területre terjed ki. Ez egyébként a Föld egyik legnagyobb folyódeltája.
A képen sárga színben tűnnek fel a folyó kisebb-nagyobb ágai. A környező tundrát sok száz tó is pöttyözi, ezek vize – ahogy a folyóágakéi is – januárban, a tél kellős közepén természetesen be volt fagyva. A Léna az alsó szakaszán sarkvidéki területeken folyik keresztül, ahol csak nyár elejére tűnik el róla a jégpáncél. Október végére aztán újra, szinte a teljes hosszában befagy a folyó.
A Léna deltája Oroszország legnagyobb kiterjedésű természetvédelmi területe. A rövid sarkvidéki nyár alatt, az olvadást követően gazdag vízi növény- és állatvilág jellemzi.
A folyó deltájáról készült Sentinel-1 műholdképet az Európai Űrügynökség (ESA) heti földmegfigyelési videósorozatának egyik júniusi epizódjában mutatták be. (Forrás: ESA)
A Copernicus program Sentinel-6 jelű műholdpárosának elsődleges feladata a Föld tengerei, óceánjai vízszintváltozásának pontos mérése lesz. Közülük az első, a Sentinel-6A várhatóan 2020 novemberében, a SpaceX cég Falcon-9 rakétájával indulhat Kaliforniából, a Vandenberg Légitámaszpontról.
A Sentinel-6A-t mostanra felszerelték fedélzeti berendezéseinek egy részével, és készen áll a felbocsátást megelőző, a műholdaknál megszokott tesztekre. A fő műszer, a radaros magasságmérő (altiméter) is felkerül október folyamán. A műhold jelenleg még a gyártó Airbus friedrichshafeni (németországi) üzemében van. Ugyanott párhuzamosan dolgoznak a Sentinel-6B-n is, az később fogja követni azonos felszereltségű társát. A Sentinel-6A-t mintegy fél éven át tartó tesztelésre rövidesen átszállítják München közelébe, az IABG vállalathoz (Industrieanlagen-Betriebsgesellschaft mbH).
Lassan tesztelhető a Sentinel-6A. Indítása 2020 végére várható. (Kép: Airbus Defence and Space / L. Engelhardt)
Bár a Sentinel-6 műholdak az Európai Unió Copernicus földmegfigyelési programjának jól ismert Sentinel sorozatába tartoznak, küldetésük egyúttal egy hosszú sorozat, és egy átfogó nemzetközi együttműködés folytatása. Ebben partnerek az Európai Űrügynökség (ESA), az amerikai űrhivatal (NASA), az Egyesült Államok Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatala (NOAA), és az európai műholdas meteorológiai szervezet (Eumetsat). A globális tengerszint magasságát mérő altiméteres műholdak sorozata a francia–amerikai együttműködésben épült TOPEX/Poseidonnal kezdődött (1992). Az értékes, immár jó negyed évszázados homogén adatsort később a Jason-1 (2001), Jason-2 (2008) és Jason-3 (2013) műholdakkal biztosították. A folytatás most a Sentiel-6 feladata lesz. A több évtizeden át mért adatok már alkalmasak arra, hogy hosszabb távú trendeket is megfigyeljenek a segítségükkel. Például a klíma változásának tudható be, hogy 1993 és 2018 között évente átlagosan 3,2 mm-rel emelkedett a tengerszint. De átlagérték mögött már gyorsulás is megfigyelhető: ha csak az utolsó 5 év adatait nézzük, az emelkedés már évi 4,8 mm-nek adódik.
Fantáziaképen a tengervíz szintjének mérésére, az óceáni áramlások vizsgálatára és a légköri páratartalom meghatározására készülő egyik Sentinel-6 műhold. (Kép: ESA / ATG medialab)
A két Sentinel-6 műhold altiméterének működési elve, hogy a lebocsátott radarhullámok visszaérkezési idejét mérik. A pontos műholdpozíció ismeretében ebből kiszámolható a vízfelszín magassága. Helyet kapott továbbá a fedélzeten egy mikrohullámú sugárzásmérő is, amely a légkör páratartalmát határozza meg. Ez utóbbi adatok alapján a radarimpulzusok terjedési sebessége is pontosabban meghatározható, így végső soron növelhető a vízszintmérések pontossága is. Természetesen az időjárási modellszámításokat is segítik az effajta mérések.
Emlékeznek még tavalyi blogbejegyzésünkre a kaliforniai „autótemetőről”? Ha nem, itt felidézhetik! Akkor az ún. dízelbotrány (vagyis a dízelüzemű autók károsanyag-kibocsátására vonatkozó adatok meghamisítása) miatt eladhatatlanná vált gépkocsikról volt szó, amelyek egy részét a kaliforniai Victorville repülőtere mellett tároltak. A nagy számban sorakozó autók helyét Sentinel-2 műholdképen is fel lehetett ismerni.
Most ismét autók, és ismét egy repülőtér szerepelt a friss hírekben. Ezúttal új gyártású Mercedes GLE modellekről van szó, amelyeket az egyik beszállítónál fellépett termelési fennakadás miatt egyelőre nem tudnak átadni, így ideiglenesen egy volt katonai repülőtér területén tárolnak. Az autókat a Daimler az Egyesült Államokban gyártotta európai vevők számára, és most a Németországban, az Alsó-Szászországban fekvő Ahlhorn mellett várják jobb sorsukat.
Bár a Sentinel-2 műholdképek legjobb felszíni felbontása (10 m) nem alkalmas az egyes autók azonosítására, ezres nagyságrendben egymás mellé állítva már feltűnőek lehetnek. S valóban, ha alább a csúszka mozgatásával összehasonlítjuk az idén augusztus 31-én készült, hamis színezésű Sentinel-2 műholdképet az egy évvel ezelőtt (pontosabban 2018. szeptember 5-én) ugyanerről a területről készített képpel, akkor szembetűnő a változás.
Természetesen az ahlhorni repülőtér környékén a szántóföldek kinézete is változott, hiszen az egyes mezőgazdasági táblákon nem feltétlenül ugyanolyan növényeket termesztettek, és ugyanakkor takarították be azokat a két egymást követő évben. De mi most figyeljünk inkább a repülőtér területére, ahol jól látható, hol sorakoznak a Mercedesek.
Ugyanezek az autók egy szeptember 3-án készült légi fényképen, a Brémához közeli egykori katonai repülőtér futópályáján, illetve bal oldalt a háttérben parkolva. A helyszínek könnyen azonosíthatók a műholdképeken is. A futópálya két oldalán napelemtáblák sorakoznak, amelyek ugyancsak kivehetők a Sentinel-2 műholdképeken. (Kép: Markus Hibbeler / Bloomberg)
A Floridától délkeletre, az Atlanti-óceánban fekvő Bahama-szigetek közel 700 kisebb-nagyobb szigete és több mint 2000 korallszirtje általában festőien szép műholdfelvételeken szokott szerepelni. Most azonban az 5-ös erősségű, majdnem 300 km/h sebességet is elérő, de lassan mozgó Dorian hurrikán miatt került a terület a figyelem középpontjába. A Dorian szeptember 1-jén (vasárnap) érkezett oda, és egészen szerdáig pusztított. A katasztrófa elsősorban a szigetcsoport északi részét sújtotta, leginkább Great Abaco, illetve Grand Bahama szigete volt érintett.
A Dorian hurrukán az európai Copernicus földmegfigyelő program egyik Sentinel-3 műholdja OLCI (Ocean and Land Colour Instrument) műszerével készített, a valódi színeket visszaadó képén, 2019. szeptember 3-án. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2019 / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)
A halálos áldozatok száma még most is egyre növekszik, több száz embert tartanak nyilván eltűntként. A romok alatt és a vízzel elöntött területeken további holttestek megtalálására számítanak. A szigetek 400 ezer lakója közül 60-70 ezer embernek van szüksége segítségre, ivóvízre és élelmiszerre. A mostani volt a Bahama-szigeteket sújtó legerősebb hurrikán, egész településrészek lakóházai és középületek váltak a föld színével egyenlővé. A segélyezést hátráltatja, hogy a repülőterek is használhatatlanná váltak. A Vöröskereszt adatai szerint Great Abaco és Grand Bahama házainak mintegy 45%-a súlyosan megrongálódott vagy megsemmisült – ez nagyjából 13 ezer épületet jelent.
Alább műholdképpárokat mutatunk be, amelyek Great Abaco középső részét ábrázolják, a Dorian hurrikán érkezése előtt (balra), illetve elvonulása után (jobbra). A csúszka elmozdításával összehasonlítható egyik pár két Sentinel-2 műholdképből áll. Az első, augusztus 16-ai kép még békés körülmények között, tiszta időben készült. A második kép dátuma szeptember 5. A kevés felhő mellett feltűnő különbség a felkavarodott sekély víz megváltozott színe, illetve Great Abaco szigetének nyugati oldalán (a kép jobb felén középtájt) az alacsonyan fekvő területek elöntése.
A felhőzeten is átlátó radaros Sentinel-1 műholdképek ugyancsak hamis színezésű változatain a kék szín a vízfelületeket mutatja, a barna különböző árnyalatai pedig a szigetek szárazföldjeit jelzik. Itt talán még inkább kitűnik, hogy mekkora területeket öntött el a víz a hurrikán nyomán.
A Dorian a Bahama-szigeteket elhagyva legyengült és észak felé vette az irányt, holott a korábbi előrejelzések szerint Floridát fenyegette volna. Az Egyesült Államok területét a jelek szerint ezúttal nagyrészt megkímélte a heves trópusi vihar.
Augusztus vége felé olyan rég nem tapasztalt intenitzású algainvázió árasztotta el a Balatont, hogy majdnem be kellett tiltani a fürdést – írta meg a 444.hu, a Balatontipp honlap hírére hivatkozva. Az augusztus 20-ai ünnep után sokaknak feltűnt, hogy egyre zöldebbé válik a tó vize. A zöldülés a Keszthelyi-öbölben kezdődött és a hónap végére keltet felé terjeszkedve a Tihanyi-félszigetet is majdnem elérte.
Vörös Lajos, a tihanyi Balatoni Limnológiai Intézet munkatársa a Balatontipp megkeresésére azt válaszolta, hogy az 1980-as és 90-es években az elsősorban a Keszthelyi-medencére jellemző algásodást sikerült visszaszorítani. A vízminőség-javító beruházások hatására jelentősen csökkent a foszforterhelés. Emiatt az elmúlt években-évtizedekben az algák mennyiségét jellemző klorofill-a koncentráció nem volt nagyobb 40 μg/liternél. Ezzel szemben most augusztus 26-án váratlanul 100 μg/l-nél is magasabb értékeket mértek, és az algásodás átterjedt a Szigligeti-medencére is. Utoljára 1994-ben fordult elő ilyen helyzet.
A vizsgálatok szerint az elszaporodott fitoplankton mindössze két algafajból tevődött össze, 65%-ban fecskemoszatból és emellett fonalas cianobaktériumból. Ez szerencse, mert fordított esetben, ha a cianobaktériumok dominálnak, a hazai szabályozás szerint 50 μg/l koncentráció fölött nem ajánlatos fürdeni a vízben. Az idei nyári balatoni idény vége felé így is közel járt ehhez a határértékhez az algatömeg.
Algavirágzást mutató látványos űrfelvételekkel gyakran találkozunk tengeri környezetben. Az alábbi két, valós színeket mutató Sentinel-2 műholdkép segítségével könnyen meggyőződhetünk róla, hogy az algák rendkívüli elszaporodása a Balatonban az űrből is megfigyelhető. A csúszka segítségével egy augusztus eleji képet hasonlíthatunk össze a hónap utolsó napján készített Sentinel-2 képpel. Augusztus 31-én a tó nyugati felében, s különösen a Keszthelyi-öbölben feltűnő a víz élénk zöld színe. (Az első alkalommal néhány felhőpamacs is tarkítja a tájat, ami a jelenség szempontjából érdektelen.)
Az algák mostani balatoni elszaporodásának pontos oka egyelőre nem tisztázott. Mindenesetre a jelenséget kiváltó megnövekedett mennyiségű nitrogént és foszfort a mérések szerint a Zala folyó szállította a tóba.
A vulkánok egy sor látványos módon adhatnak jelet működésükről. Sűrű füst- és hamufelhőket eregethetnek, forró lávafolyásokat és -tavakat hozhatnak létre, kőomlásokat és földrengéseket idézhetnek elő, sőt időnként a tengerek felszíne fölé nőhetnek, új szigeteket hozva létre. Az egyik ritkább, kevésbé ismert, de időnként igen feltűnő – ezúttal a világűrből is jól megfigyelhető – jelenség a habkövekből álló úszó szigetek keletkezése.
Tenger alatti vulkánokról van szó, amelyek kitörésük alkalmával gázokat és kőzettörmeléket juttatnak a vízbe. A lávából megszilárduló, lyukacsos habkődarabok sűrűsége kisebb a vízénél, így annak felszínén úsznak. Ilyen habkőszigetet fényképeztek augusztusban a Csendes-óceánon a földmegfigyelő mesterséges holdak. Alább először az amerikai Landsat-8 OLI (Operational Land Imager) műszerének augusztus 13-án készített képét mutatjuk be.
A természeteshez közeli színeket visszaadó Landsat-8 műholdkép Polinézia fölött, Tonga közelében készült. (Kép: NASA Earth Observatory / Joshua Stevens / U.S. Geological Survey)Az augusztus 13-án készített fenti Landsat-8 műholdkép egy kinagyított részlete a részben felhőpamacsokkal takart, több km-es kiterjedésű habkőszigetről. (Kép: NASA Earth Observatory / Joshua Stevens / U.S. Geological Survey)
Hajósoktól már augusztus 7-én érkezett bejelentés a megkezdődött vulkáni aktivitásról, 9-én pedig már úszó habköveket is láttak a környéken. A NASA Terra műholdjának felvételein először augusztus 9-én detektálták az úszó habkőszigetet egy tenger alatti vulkán fölött. Néhány napon belül az áramlások délnyugati irányba sodorták, majd augusztus 22-ére újból egy kicsit északabbra került és kissé kiterjedt, de még mindig látható volt. Szakértők szerint a jelenségért egy névtelen, Tonga közelében fekvő tenger alatti vulkán (18,325° déli szélességnél és 174,365° nyugati hosszúságnál) lehet a felelős. Utoljára 2001-ben jelentettek innen aktivitást, a tenger alatti hegy csúcsa kb. 40 m-es mélységben lehet.
A következő kép az európai Copernicus program egyik Sentinel-2 műholdjának a műve, a hozzá tartozó dátum 2019. augusztus 21. Az előző Landsat-8 képpel összehasonlítva valóban megfigyelhető a habkősziget mozgása és alakváltozása is.
A habkősziget augusztus 21-én, egy Sentinel-2 műholdképen. Teljes kiterjedése eléri a 150 km2-t. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2019 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)
Mindkét nagy látómezejű műholdképen feltűnik zöld színével a Tongához tartozó, lakatlan Late-sziget. A nagyjából kör alakú, csupán 6 km ármérőjű, a tengerfelszín fölé 540 m-rel emelkedő kis sziget valójában egy olyan vulkáni kúp csúcsa, amelynek az aljzattól mért magassága másfél kilométer.
A habkőszigetek több hétig vagy hónapig, de akár évekig is egyben maradhatnak, lassan haladva a tengeri áramlásokkal. Elsőre nem is gondolnánk, milyen ökológiai jelentősége lehet az ilyen úszó kődaraboknak: a rajtuk megtelepedő tengeri élőlények nem csak otthonra lelnek, de akár nagy távolságokba utazhatnak a segítségükkel. A műholdképeken látható habkősziget az előrejelzések szerint Ausztrália felé tart. Bár jelenléte a hajósok számára nem feltétlenül kedvező, a remények szerint pozitív hatása lehet a Nagy-korallzátony élővilágára. Szerencsés esetben ugyanis a milliónyi kődarab algákat, csigákat, kagylókat, korallokat szállíthat oda, gazdagítva az amúgy a klímaváltozás és a tengervíz felmelegedése miatt igencsak veszélyeztetett élővilágot.
Az ALMA, így, csupa nagybetűvel írva nem egy gyümölcs. A rövidítés az Atacama-sivatagban felépített nagyméretű, interferométeres elven működő rádiótávcső-hálózatot (Atacama Large Millimeter/submillimeter Array) takarja. Amint a nevéből is kitűnik, a hálózat a milliméteres és a milliméter alatti hullámhosszak tartományában vizsgálja az égbolt rádióforrásait. Összesen 66 darab (54 darab 12 m átmérőjű és 12 db 7 m-es átmérőjű) paraboloid antennából áll, amelyek mozgathatók, áthelyezhetők. Az interferométeres mérések lényege, hogy az egyes antennákkal koordinált módon megfigyelt égitestekről beérkező jeleket számítógépes úton kombinálják. Így a képalkotáskor a felbontóképességet az egyedi antennák átmérője helyett az antennák közötti legnagyobb távolság (a legnagyobb bázisvonal hossza) határozza meg, ami természetesen sokkal nagyobb lehet, mint egy-egy antenna mérete.
Az ALMA széles nemzetközi együttműködésben, elsősorban európai, amerikai és japán hozzájárulással készült el, mintegy 1,4 milliárd dollárból. A Chilében, a tengerszint felett több mint 5000 m-rel fekvő Chajnantor-fennsíkon felépített rádióteleszkóp-hálózat 2013-ban kezdte meg működését. Azóta számos jelentős csillagászati felfedezést tettek vele. Az egyedi rádiótávcsöveket többféle konfigurációban használják, hol rövidebb (nagyobb látómezőt, de gyengébb felbontást nyújtó) bázisvonalakkal, hol nagyobb területre kiterjedő (vagyis a legfinomabb felbontást biztosító) módon. A konfigurációkat időről időre változtatják.
Az ALMA központi részének antennái légi felvételen. A hálózat 66 antennájához 118 lehetséges felállítási hely tartozik, amelyek egy 32 km átmérőjű körben helyezkednek el. (Kép: Ariel Marinkovic, ALMA [ESO / NAOJ / NRAO])Az alábbi, a csúszka elmozdításával könnyen összehasonlítható Sentinel-1 radaros műholdképpár az ALMA jelenleg folyó 6. megfigyelési ciklusának két pillanatát mutatja. Április végén az antennák konfigurációja olyan volt, hogy 15 és 784 m közötti hosszúságú bázisvonalakon tette lehetővé az interferométeres megfigyeléseket. Július végére 110 m és 8500 m lett a minimális illetve maximális távolság a hálózat antennái között. A változásokat jól követhetjük a (hamis színezésű) radaros amplitúdóképen, hiszen az antennák fémszerkezete erős radarvisszhangot produkál. Míg a környező kopár, sziklás tájról a radarjelek visszaszóródása a műhold irányába – azonos irányú pályát feltételezve – többé-kevésbé állandó, az antennákat jelölő fényes fehér pontok helyzete változik. (Ugyancsak változatlan természetesen a hálózatot kiszolgáló épületek pozíciója.)
A képek kelet–nyugati irányban kb. 16 km-es területet fognak át. (Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2019 / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)
Az április 29-én készített Sentinel-1 radarképhez mutatunk összehasonlításul egy ugyanazon a napon felvett, a tájat a valóshoz közeli színekben ábrázoló Sentinel-2 műholdképet is. Maguk az egyedi antennák – tekintettel a 10 m-es felszíni felbontásra – ezen nem annyira feltűnőek, de a hálózat központi része a sűrűbben elhelyezett rádióteleszkópokkal itt is jól megfigyelhető.
Európában idén nyáron is rengeteg helyről érkeztek jelentések erdőtüzekről. Az elmúlt napok híreiben többször is szerepelt a Spanyolországhoz tartozó Kanári-szigetek névadó tagja, a több mint 1500 km2 területű, legmagasabb pontján közel 2000 m-rel az Atlanti-óceán vize fölé emelkedő Gran Canaria. A legújabb nagy kiterjedésű tűzvész augusztus 17-én kezdődött a sziget közepén, annak nyugat felé eső oldalán. Több ezer embert kellett kitelepíteni otthonából, miközben a forró időjárás, a szárazság és az erős szél miatt gyorsan terjedt a tűz a hegyek között. A sziget több más pontján is voltak a közelmúltban erdő- és bozóttüzek, így a most érintett Valleseco térségében is.
Az alábbi műholdképek a Copernicus program egyik Sentinel-2 földmegfigyelő műholdjának augusztus 19-én gyűjtött adatai alapján készültek. A valódi színeket mutató képen (balra) jól látható az erdőtüzek füstje, és felmérhetjük, milyen kiterjedt a természeti katasztrófa. (A képek kelet–nyugati irányban kb. 31 km-es kiterjedésű területet ábrázolnak.) Mellette (jobbra) csúszkával összehasonlítható egy hamis színezésű kép, amely ugyanezen adatokból készült, de az infravörös sávokban készített felvételek kiemelésével látszik az éppen aktív tűzfészkek helye (narancssárgával), valamint a már felperzselt erdőterület (sötét foltok).
A következő képpár ugyanezt a területet mutatja, hasonló – a Sentinel-2 műholdak 13 sávban érzékeny Multi-Spectral Instrument (MSI) kamerájának a vörös, zöld és kék alapszínekhez rendre a 12., 11. és 4. sávját rendelő – kombinációban. Az első kép öt nappal korábbról, az előző Sentinel-2 műholdátvonulás idejéből, augusztus 14-éről származik. Középtájt, Artenara településtől északra látszik egy korábbi, addigra már eloltott erdőtűz pusztítása. Augusztus 19-én a tűz újra tombolt, és immár sokkal nagyobb területet érintett.
Az ilyen esetekben a műholdképek természetesen nem csak a látvány kedvéért készülnek. Ahogy sok más természeti csapás – többek közt egyéb nyári európai tüzek – alkalmával, úgy most is aktiválták a Copernicus program katasztrófahelyzetekben segítséget nyújtó szolgáltatását (Emergency Management Service, EMS). A szakemberek a rendelkezésre álló műholdfelvételek nyújtotta adatok felhasználásával, a lehető legrövidebb idő alatt a katasztrófa-elhárítást és a mentést segítő hasznos információval látják el a helyszínen dolgozó hatóságokat.
Holnap kezdődik és augusztus 25-éig tart Szeged mellett a 2019. évi kajak-kenu világbajnokság, amely egyúttal olimpiai kvalifikációs verseny is. A Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetség (International Canoe Federation, ICF) első síkvízi világbajnokságát 1938-ban rendezték. A sporteseményre 1970 óta minden évben sort kerítenek, kivéve a nyári olimpiai játékok éveit.
Szeged 1998, 2006 és 2011 után negyedszerre ad otthont a világversenynek. Az idei alkalomra átépítették, modernizálták a Maty-éri pálya (hivatalos nevén a Nemzeti Kajak-kenu és Evezős Olimpiai Központ) infrastruktúráját. A megújult szegedi létesítményt nem sokkal a versenyek kezdete előtt, augusztus 15-én adták át.
Idén tavasszal Sentinel-2 műholdképek segítségével egyszer már ellátogattunk a Maty-ér mellé. Akkor még javában folytak az átépítési munkálatok, így a tó medre lényegében szárazon állt. Ennek illusztrálására egy 2019. márciusi műholdképet hasonlítottunk össze az előző év májusából származó, ugyanezt a területet mutató, felhőmentes körülmények közt készült műholdképpel. Most, hogy a megújult létesítményt átadták, a tó ismét fel van töltve vízzel, és kezdődik a kajak-kenu világbajnokság, itt az alkalom ismét vetnünk egy pillantást a környékre. Erre a célra az európai Copernicus földmegfigyelő program egyik Sentinel-2 műholdjának friss, augusztus 13-én készített képét választottuk. Ugyanazt a színezést alkalmaztuk, amelyet a március képnél is: kékkel a vízfelületek, a zöld árnyalataival a növényzet tűnik ki. A március és augusztus között bekövetkezett változások a csúszka elmozdításával jól láthatók.
A Szeged belvárosától csak néhány km-re, a Baja felén vezető 55-ös főúttól délre fekvő, a Maty-ér felduzzasztásával kialakított pálya hossza 2400 m, szélessége 140 m. A víz 2,5–3 m mély. A bemelegítésre a bójákkal 9 sávra osztott versenypályától osztószigettel elkülönített vízfelület áll rendelkezésre. A nem csak kajak-kenu, de például evezős és triatlon versenyekre is használt pályát eredetileg 1981-ben létesítették, felújítása – amelyről tavaszi blogbejegyzésünkben részletesebben is írtunk – 2018-ban kezdődött.
A Veszprém megyei Királyszentistván közelében augusztus 10-én (szombaton) gyulladt fel az ott tárolt szemét. A tűzzel még három nappal később is egyfolytában küzdöttek a több környező városból (Ajkáról, Balatonfűzfőről, Pápáról, Pétfürdőről, Siófokról, Székesfehérvárról és Veszprémből) érkezett tűzoltók. A Balaton északkeleti csücske közelében fekvő település környezetében a mérések szerint a levegőben nincsenek a megengedett határértéket meghaladó koncentrációban veszélyes anyagok. A füst azonban nem csak a helyszín közeléből, de az űrből is látszik, amint azt az egyik Sentinel-2 műhold augusztus 11-én, dél előtt 3 perccel készített – alább bemutatott – képe is tanúsítja.
A képet két változatban készítettük el, a csúszka mozgatásával összehasonlíthatók. Az egyik a táj valódi színeit adja vissza, a másikon a műhold kamerája által detektált összesen 13 látható és infravörös hullámsáv olyan speciális kombinációját alkalmaztuk, amely narancs és piros színekkel kiemeli a tűz helyét.
Hétfői (12-ei) hírek szerint a bálázott szemét mintegy 900 m2-es területen égett. A vasárnapi Sentinel-2 műholdképen a délkeleti irányba tartó füstfelhő bőven 1 km-es távolságon túl is követhető.
