Ismeretterjesztés

  • Egy óriás sorsa

    Ezúttal is jégről esik szó, mint nemrég a befagyó Balatont mutató műholdkép kapcsán írt blogbejegyzésünkben. Az is közös, hogy akkor és most is egy-egy Sentinel-2 műholdképet (is) mutattunk. A párhuzamoknak ezzel itt vége, hiszen ezúttal a déli féltekére látogatunk, ahol most nem tél, hanem nyár van, a jég pedig nem képződik, hanem éppenséggel olvad.

    A Copernicus földmegfigyelési program egyik Sentinel-2 optikai távérzékelő műholdja az A-23a (A23a) jelű jéghegyről készítette az alábbi felvételt, 2025. december 20-án. Az Atlanti-óceán déli részén úszó jéghegy valaha a világ legnagyobbja volt, és elég sokáig bírta: még 1986-ban szakadt le a nyugat-antarktiszi Filchner–Ronne-selfjégről. Területén az 1980-as években még egy szovjet sarkvidéki kutatóállomás (Druzsnaja-1) is működött, amelyet emiatt át kellett telepíteni. Teljes felszíne akkoriban közel 4000 km2-es volt. Aztán évtizedekig a tengerfenéken fennakadva a kontinens közelében maradt, így tudta átvészelni ezt a hosszú időt. Azonban 2020-ban végleg elszabadult, és útra kelt a Weddell-tengeren. 2023 novemberében aztán az áramlások és szelek elsodorták az Antarktisz közeli vizektől. (Erről annak idején írtunk is.)

    Az A-23a jéghegy 2025 decemberében, egy Sentinel-2 műholdképen. Felszínén nagy kiterjedésű vízfoltok jelentek meg a jég olvadása következtében, ami előre vetíti az egykor rekordméretű jéghegy teljes megsemmisülését. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2025 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)

    Tavaly májusra a jéghegy elérte a mintegy 2000 km-re északabbra fekvő Déli-Georgia-szigetet – amelynek környéke egyfajta jéghegytemetőként is ismert –, ahol elkezdett szétesni. 2025 folyamán kisebb jéghegyek szakadtak le róla, jelentősen csökkentve a méretét. A fenti műholdképen a legnagyobb megmaradt darab a Déli-Georgia-szigettől kb. 150 km-re északnyugatra látható, körülötte egy sor kisebb-nagyobb töredékdarabbal. Bár ekkorra az eredeti felszínének mintegy háromnegyedét elvesztette, az A-23a még mindig az egyik legnagyobb, nyílt vizeken úszó jéghegy volt a maga 1000 km2-ével.

    Az A-23a felszínén és a tőle délre fekvő jéghegyeken látható élénk kék színű területek olvadékvízből álló tavak, amelyek a jéghegy gyors pusztulásának egyértelmű jelei. A szétesés jellemző az ilyen messzire északra eljutó antarktiszi eredetű jéghegyekre. Sorsukat a magasabb tengervíz- és levegő-hőmérséklet pecsételi meg. Mivel az A-23a a még melegebb vizek felé halad, hamarosan ugyanolyan sorsra jut, mint más, ugyanebben a térségben szétesett óriási jéghegyek. (A műholdakkal megfigyelt jéghegyek születéséről, vándorlásáról és pusztulásáról az alább összegyűjtött régebbi blogbejegyzéseinkben is lehet olvasni.)

    Kapcsolódó linkek

  • Daugavpils

    Valószínűleg nem sokan hallottak még erről a településről, pedig Lettország második legnagyobb városáról van szó. Az Európai Unió „keleti végein”, a lett–litván–fehérorosz hármashatár közelében, Lettország délkeleti csücskében fekszik ez a közel 80 ezres település. Daugavpils, régi német nevén Dünaburg a történelem során kulcsfontosságú regionális központként szolgált. Fejlődése szorosan kapcsolódik a városon átfolyó Daugava folyóhoz, amely nagy hatással van mind a környező tájra, mind a helyi életre. Partjai mentén erdők, vizes élőhelyek és árterek biztosítanak helyet a változatos élővilágnak, miközben a folyó továbbra is befolyásolja a települési mintákat, a gazdasági tevékenységet és a kulturális hagyományokat a régióban.

    Az alábbi, a valódi színeket visszaadó Sentinel-2 műholdkép 2025. október 19-én készült Daugavpils városáról (balra középtájt), a kanyargó Daugaváról és környékéről. A település beépített részeire jellemző szín a szürke. A víz sötétkék, az erdős területek sötétzöldek, a környező mezőgazdasági területek pedig világosabb zöld és barna árnyalatúak.

    (Forrás: Európai Unió, Copernicus Sentinel-2 műholdkép)

    A képen többek között felfedezhető a várostól északnyugati irányban egy bő 4 km2 területű tó (Stropu ezers), kicsit távolabb pedig Daugavpils nemzetközi repülőterének futópályái. A létesítmény a várostól 12 km-re fekszik, Lociki település területén. A repülőtér teljes műszaki infrastruktúrája a korábban itt működött szovjet katonai légibázisból maradt meg. A támaszpontot 1993-ban hagyták el. Később megpróbálták felújítani, de pénzügyi okokból nem jártak sikerrel. 2021-ben a városi önkormányzat a repülőtér tevékenységének megszüntetéséről, a létesítmény felszámolásáról döntött. A tervek szerint egy ipari parkot hoznának létre a területen.

    Az európai Copernicus földmegfigyelési program, amelynek honlapján a műholdképet nemrég közzétették, a Sentinel-2 optikai távérzékelő műholdpáros adatai segítségével nyomon tudja követni többek közt a folyók dinamikáját, a földhasználat változásait és az ökoszisztéma állapotát, támogatva a fenntartható várostervezést és vízgazdálkodást.

    Kapcsolódó linkek

  • Jégképződés a Balatonon

    Az évek óta szokatlanul hideg idő megtette a hatását a Balatonnál. Az Időkép beszámolója szerint utoljára kilenc éve, 2017 januárjában képződött teljesen összefüggő jégtakaró hazánk legnagyobb tavának felszínén – bár részleges jégképződésről 2018-ban és 2019-ben is írtunk egy-egy blogbejegyzésünkben. Azok a Copernicus földmegfigyelési program radaros Sentinel-1 műholdjainak képeivel voltak illusztrálva.

    Most is kiválasztottunk egy Sentinel-1 radaros amplitúdóképet, amely január 8-án készült. Ami jól látható rajta, hogy a máskor – a műhold irányába történő radarjel-visszaverődés híján – sötét vízfelszínen több helyen is jelentős radarvisszhang jellemző. A nagy hideg ellenére az időnként megélénkülő szél késleltette a tó befagyását, a felszínen kialakult jégtáblákat ugyanis elsodorta és összetörte. Ilyenkor a zajló, feltöredezett jég rendelkezik olyan felületdarabokkal, amelyekről a műhold detektorába szóródnak vissza a radarimpulzusok. A tó belsejére tehát inkább a töredezett jég a jellemző, de a déli parttal nagyjából párhuzamosan, leginkább Szántód és Fonyód között kivehető egy világos csík, amely a sekély part menti vizek fölött már kialakult sima jégréteg határát jelöli.

    (Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2026 / Copernicus Browser / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

    A radaros műholdkép mellé összehasonlításul odaillesztettünk egy ugyanazon a napon készült Sentinel-2 optikai műholdképet is. Szerencsére a műhold elhaladásának idején tiszta volt az ég, nem takarták el felhők a tájat az egyik Sentinel-2 műhold kamerája elől. Kevésbé szerencsés körülmény, hogy január 8-án a leképezés sávjába a Balatonnak csak egy kis része esett bele, de a tó keleti medencéje és környéke így is megfigyelhető. A csúszka elmozdításával összehasonlíthatók és megfeleltethetők egymással az optikai és a radaros képen látható egyes nagyobb alakzatok. A Sentinel-2 kép szépen mutatja a Balaton körüli behavazott tájat is.

    Kapcsolódó linkek

  • Rozsdás folyók

    Miért változnak narancssárgává a folyók Alaszkában? – tette fel nemrég a kérdést a Telex cikke, amely az Egyesült Államok Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatalának (National Oceanic and Atmospheric Administration, NOAA) az Északi-sarkvidékről szóló 2025. évi jelentését szemlézte. A válasz a klímaváltozásban keresendő. Az alaszkai patakok és folyók időnként tapasztalható narancssárga és vöröses elszíneződését az általános felmelegedés miatt fokozatosan olvadni kezdő permafroszt okozza. Ez az „örökké” fagyott talaj, amelynek a hőmérséklete legalább két egymást követő évben 0 °C alatt marad – de mint láthatjuk, az örökfagy sem tart örökké… Ráadásul az Északi-sarkvidéken gyorsabban nő a hőmérséklet, mint a Föld globális átlaghőmérséklete.

    A szakemberek több éve vizsgálják a 2018 óta egyre gyakoribbá váló jelenséget légi fényképek, műholdfelvételek és helyszíni megfigyelések, vízmintavételek segítségével. A NOAA jelentése szerint a sarkvidéki térségben több száz vízfolyásnál tapasztalható az elszíneződés. Az oka, hogy a permafrosztban tárolt, természetesen előforduló vas és egyéb fémek az olvadással fokozatosan felszabadulnak és a vízbe kerülnek. A vízzel és a levegő oxigénjével érintkezve a fémek oxidálódnak, igazából rozsda keletkezik. Ez pedig narancsos-vöröses árnyalatúra színezi a vizet.

    Az alábbi Copernicus Sentinel-2 műholdképpár is ezt illusztrálja. A Noatak folyó Alaszka északnyugati részén 864 km-en át kanyarog, míg a Kotzebue-öbölnél egy deltatorkolatban eléri a Csukcs-tengert. A folyó medre teljes egészében az északi sarkkörön túl található. A valódi színeket visszaadó műholdképeken a Noatak folyása középső szakaszának egy részlete látható. A csúszka elmozdításával összehasonlíthatjuk a 2025. június és július elején megfigyelhető színeket. Ami a folyó szalagját illeti, az a nyár eleji, az olvadások kezdetére jellemző időszakban feltűnő vörösesbarna színt mutat. Időközben természetesen a környező táj is megváltozik, ahogy a növényzet fejlődésnek indul.


    (Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2025 / Copernicus Browser / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

    A „rozsdásodó” folyóvizek többet jelentenek egy furcsa látványnál. A vízben a megszokottnál nagyobb koncentrációban megjelenő fémek (például vas, réz, alumínium) hatással vannak az élővilágra, például a halak fejlődésére, és az egész táplálékláncra is.

    Kapcsolódó linkek

  • Szilveszter a Dunán – egy megfeneklett szállodahajón

    Ezzel a címmel hirdette a Nicko Cruises cég a dunai hajókirándulását. A svájci zászló alatt közlekedő nickoVISION nevű hajó a németországi Passauból indult december 26-án. Utána Melk, Bécs és Esztergom voltak a megállóhelyei, de Budapestre a Duna alacsony vízállása miatt nem tudott eljutni, oda inkább buszokkal szállították tovább a program résztvevőit, mintegy 200 főt. A hajó az utasok visszaérkezését követően újra a folyásiránnyal szembe fordult és a szlovák főváros, Pozsony felé vette az irányt. A szilveszter éjjelt már ott kellett volna tölteniük.

    A 135 m hosszú szállodahajó azonban 2025. december 31-én 4 óra körül Gönyű és a szlovákiai oldalon Kolozsnéma (Klížska Nemá) térségében, a Duna 1792-es folyamkilométerénél megfeneklett. Személyi sérülés szerencsére nem történt, a hajót sem érte kár, de úgy alakult, hogy az utasok kénytelenek voltak a szilveszter éjjelt a folyó közepén zátonyra futott hajón tölteni (ahol egyébként állítólag nagyon jól érezték magukat).

    A szállodahajót december 31-én és január 1-jén is megkísérelték vontatóhajóval kiszabadítani, de a műveletek nem jártak sikerrel. Az utasokat a kalandos szilveszterezés után más hajókkal szállították tovább Pozsonyba, a nickoVISION viszont egyelőre a megfeneklése helyén vesztegel. Kiszabadítását az alacsony vízállás és a meder kímélése érdekében egyelőre feladták.

    A Duna jelenlegi vízállása valóban igen alacsony, erről az Európai Unió Copernicus földmegfigyelési programja Sentinel-2 műholdjainak képei alapján is meggyőződhetünk. Az alább bemutatott két hamisszínes (a növényzetet pirossal kiemelő) műholdkép egyike 2025. december 27-én – tehát nem sokkal a szállodahajó zátonyra futása előtt – készült a folyó szóban forgó szakaszáról. Különösen akkor feltűnőek a Dunából felszínre került, világos drapp színű homokpadok, ha a csúszka elmozdításával összehasonlítjuk a mostani képet egy két évvel korábban, ugyanott készült Sentinel-2 képpel.

    (Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2023, 2025 / Copernicus Browser / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

    A megfeneklett hajó esete a műholdak „figyelmét” sem kerülhette el! Található ugyanis olyan Copernicus műholdkép is, amelyen maga a hajó is felismerhető. Ezt a január 2-án frissen készített radaros Sentinel-1 képet alább mutatjuk be, mellette összehasonlításképp a fent említett, 2025. december 27-én készült optikai Sentinel-2 műholdkép is látható. Magát a hajót a Duna medrének közepén meg is jelöltük, a két sárga szakasz meghosszabbításának metszéspontjában látható elnyúlt foltról van szó. A hajók teste kitűnő radarvisszhangot produkál, míg a sík vízfelszín lényegében teljesen sötét, hiszen arról a műhold felől oldalirányban lebocsátott radarimpulzusok nem a detektor az irányba verődnek vissza.

    (Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2025, 2026 / Copernicus Browser / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

    A radaros amplitúdóképeken intenzív foltokként jelennek még meg a települések épületei, alul a Duna jobb partján Gönyű, felül a szlovákiai oldalon Kolozsnéma község házai.

    2019 elején egyébként már beszámoltunk egy hasonló zátonyra futásról, az akkori Sentinel-1 radarkép a Duna Esztergom és Szob közötti szakaszán megfeneklett uszályt mutatta.

    Kapcsolódó linkek

  • Ahol utoljára lett újév

    Január 1-jén, újév napján megkezdődött az új év, vagyis 2026. Hogy helyről helyre pontosan mikor bontottak pezsgőt az év első másodperceiben, illetve mikor indították az év első tűzijátékait, azt az ott érvényes zónaidő határozta meg. A Föld felszínét többé-kevésbé a földrajzi hosszúsági köröket követve időzónákra osztották fel, amelyeken belül az órák ugyanazt az időt mutatják. A cél, hogy az órák által jelzett idő nagyjából megközelítse az adott térségben a Nap égi járása által meghatározott helyi időt. (Politikai okokból persze lehetnek eltérések, például Kína kelet–nyugati irányú kiterjedése okán akár öt különböző időzónát is lefedne, mégis egységesen a pekingi zónaidőt alkalmazzák az egész országban.)

    A nemzetközi dátumválasztó vonal az az egyezményes, főként a 180 fokos hosszúsági kör mentén – de a szigetcsoportoknál sokszor cikcakkban – húzódó vonal a Csendes-óceánon, amely elválasztja a Földet két különböző napon lévő területekre. Így amikor az egyik oldalán már január 1-jét mutat a naptár, akkor a másik oldalán még december 31. van.

    A Föld utolsó lakott területe, ahol elkezdődött 2026, Amerikai Szamoa (más néven Kelet-Szamoa) volt. Ez egy öt vulkáni és két korallszigetből álló szigetcsoport a Csendes-óceán déli részén, nagyjából félúton Hawaii és Új-Zéland között. Nevében az amerikai azért szerepel, mert az Egyesült Államok külbirtoka. A szigetek fővárosa Pago Pago, területe egy híján 200 km², lakossága mintegy 50 ezer fő. Időzónája UTC-11 óra, vagyis a koordinált világidőhöz (Coordinated Universal Time, UTC; ez a korábbi greenwichi középidőt váltotta fel) képest 11 órás lemaradásban van. Magyarország közép-európai időzónájában az órák UTC+1 órát mutatnak, vagyis épp 12 órával járunk előrébb, mint Amerikai Szamoában.

    Amerikai Szamoáról szinte lehetetlen egy teljesen felhőmentes optikai műholdképet találni. Ezért egy viszonylag kevéssé felhős, 2025 szeptemberéből származó Sentinel-2 képet választottunk bemutatásra. De hogy a teljes fő szigetet (Tutuila) is láthassuk, mellétettünk egy néhány nappal későbbről származó radaros Sentinel-1 műholdképet is – ez utóbbi természetesen látványos, de hamis színezésben. A kettőt a csúszka elmozdításával lehet összehasonlítani.

    (Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2025 / Copernicus Browser / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

    Érdekesség a Tutuila délkeleti részén (a képen alul, balra középtájt) látható két hosszú egyenes alakzat. Ezek a Pago Pago nemzetközi repülőtér futópályái, amelyek „belelógnak” a környező lagúnába. A repülőtér az űrrepülés történetébe is beírta nevét. Az amerikai Apollo holdprogram idején ugyanis több űrhajó (Apollo–10, –12, –13, –14 és –17) személyzete a szigetektől néhány száz km-re landolt a Csendes-óceán vizén. Onnan helikopterrel szállították a kabint elhagyó űrhajósokat erre a repülőtérre, mielőtt repülőgéppel Honoluluba (Hawaii) repítették volna őket tovább. (A pontosság kedvéért az Apollo–10 űrhajósait közvetlenül a texasi Ellington támaszpontra szállították át.) Amikor 1970 áprilisában a nevezetes, a Holdra leszállni egy a fedélzeten történt robbanás miatt nem tudó Apollo–13 személyzete visszatért a Földre, Tutuila közelében érkezett meg az óceán vizére. Az űrhajósokat helikopterrel szállították Pago Pago repülőterére, ahol az amerikai szamoai történelem egyik legnagyobb tömege fogadta és halmozta el ajándékokkal őket.

    További, ugyancsak az időzónákhoz kapcsolódó érdekesség, hogy a csak mintegy 100 km-rel nyugatabbra fekvő, földrajzi értelemben ugyanehhez a Szamoa-szigetcsoporthoz tartozó két nagyobb sziget, amelyek Szamoa független állam fennhatósága alatt állnak, a dátumválasztó vonal túloldalára esnek. A zónaidő ott UTC+13 óra.

    Kapcsolódó linkek

  • Kevés a jég északon

    Pontosabban az Északi-sarkvidéken, az idei év vége előtt. Az Arktisz jégtakarójának kiterjedése már 2025 novemberében is a második legalacsonyabb volt a mérések kezdete óta, és a trend decemberben is folytatódott. Mondhatnánk, hogy a jelenség szokatlan, de az igazság az, hogy elmúlt évek-évtizedek folyamataiba jól illeszkedik. (Ahogy márciusban egy blogbejegyzésben mi is megírtuk, 2025 a Déli-sarkvidék jégtakarója esetében is hasonló rekordot hozott.)

    Az EUMETSAT Ocean and Sea Ice Satellite Application Facility (OSI SAF) műholdas mérések alapján készített grafikonja az Északi-sarkvidék tengeri jégtakarójának kiterjedéséről, napi bontásban. A vízszintes tengelyről az idő olvasható le az éven belül, a hónapok megjelölése alapján. A függőleges tengely a jég által borított terület nagyságát mutatja millió km2 egységben. A 2025-ös évet a december 27-én már majdnem teljes kiterjedésű vastag, fekete görbe szemlélteti. A többi szín a korábbi évek görbéinek felel meg, a jobb alsó sarokban látható jelmagyarázat szerinti összeállításban. Jól látható az évszakos hatás, a legkevesebb jég természetesen az északi félteke nyarának végén mérhető. De az is egyértelmű, hogy az 1980-as és 90-es években (lila és kék árnyalatok) még számottevően, 2-3 millió km2-rel nagyobb területeket borított a jég, mint a mostani évtized éveiben (narancs árnyalatok). (Forrás: EUMETSAT OSI SAF)

    Az adatok azt mutatják, hogy 2025 decemberének elején az arktiszi tengeri jég kiterjedése az évnek ebben az időszakában megfigyelt legalacsonyabb volt (a fenti grafikonon a fekete görbe az összes többinél lejjebb húzódott). December 17-én az értéket 11,4 millió km2-e becsülték, ami még mindig jelentősen a hosszú távú átlag alatt van.

    Az alábbi térkép az Európai Unió Copernicus földmegfigyelési programja éghajlatváltozási szolgálatának (Copernicus Climate Change Service, C3S) adatai alapján készül. Világoskék és fehér színnel mutatja az arktiszi tengeri jég kiterjedését 2025. december 17-én. Összehasonlításul a piros vonal az 1991–2020 közötti decemberi átlagos kiterjedést jelzi, ami világosan szemlélteti, mennyire kevés jelenleg a tengeri jég a Spiztbergák (Svalbard) keleti részén, valamint Kanada északkeleti partvidékén, beleértve a Baffin-öblöt és Hudson-öböl északi részét

     

    Az Északi-sarkvidék tengereit borító jégtakaró kiterjedése 2025. december 17-én. (Forrás: Európai Unió / Copernicus Climate Change Service)

    A nagy területekre vonatkozó, rendszeres és megbízható műholdas megfigyelések elengedhetetlenek a tengeri jég globális szintű nyomon követéséhez. A C3S által szolgáltatott hosszú távú adatok lehetővé teszik a kutatók számára a trendek azonosítását, az anomáliák azonosítását és az éghajlatváltozás sarki környezetre gyakorolt ​​hatásainak felmérését. Ez szilárd tudományos alapot biztosít az éghajlatkutatáshoz és a megalapozott döntéshozatalhoz.

    Kapcsolódó linkek

  • Apadó víztározó

    Ősz elején jelentek meg a hírek arról, hogy az idei aszály következtében jelentősen apadt Észak-Magyarország egyik legfontosabb vízbázisa, a Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye területén, az Upponyi-hegységben található Lázbérci-víztározó. A csökkenő vízszintet az alábbi Sentinel-2 műholdképpár is jól szemlélteti. A csúszka elmozdításával könnyen összehasonlítható képek egyike idén ősszel, a másik négy évvel korábban, 2021-ben készült a víztározóról és környékéről. A tározó déli csücskének medre gyakorlatilag szárazra került, máshol a partvonalak mentén húzódó világos sáv jelzi, hogy a mostani vízszint lényegesen alacsonyabb volt a megszokottnál.

    Míg a szeptemberben készült, a valódi színeket visszaadó Sentinel-2 műholdképen az erdő fáinak lombja zöld, addig az október végi képen már látszanak az ősz megszokott színei. (Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2021, 2025 / Copernicus Browser / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

    A Lázbérci-víztározó és környéke kedvelt kirándulóhely, 1975-ben tájvédelmi körzetté is nyilvánították. A lakossági és ipari szempontból is fontos tározót a Bán-patak felduzzasztásával alakították ki az 1960-as évek végén. Azóta biztosítja a közeli Kazincbarcika, Ózd, és más települések vízellátását.

    Idén a felduzzasztott patak vízhozama nagyon lecsökkent. Ezt a klímaváltozás és a szélsőséges időjárás hatásainak tulajdonítják. A mesterséges tó teljes tárolókapacitása 6,2 millió m3, de ennyire már egyre ritkábban tudják feltölteni. Így a régió biztonságos vízellátása is veszélybe kerülhet.

    Kapcsolódó linkek

  • Rázkódó ROSE-L

    Az európai Copernicus földmegfigyelési rendszer jövőbeli bővítését jelentő egyik műhold, a Radar Observing System for Europe at L-band (röviden ROSE-L) előkészületeinek jelentős mérföldkövén van túl. Teljes szerkezeti modelljét ugyanis októberben és novemberben öt héten át vibrációs és akusztikus teszteknek vetették alá a Thales Alenia Space Róma közelében található létesítményeiben, Olaszországban. Egyelőre még nem a végleges műholdszerkezetről van tehát szó, bár egyes alkatrészeket ott is fel fognak használni. Annak megépítése előtt meg szeretnének bizonyosodni arról, hogy az űreszköz képes lesz-e ellenállni az indítással járó intenzív rázkódásnak és a Föld körüli pályán való működéssel kapcsolatos igénybevételnek. A próbákat a szerkezet kiváló eredményekkel teljesítette. A tesztkampány valójában már korábban elkezdődött, júliusban a statikus terhelési teszteket a csehországi Brnóban, a SAB Aerospace-nél hajtották végre.

    A ROSE-L várhatóan 2028-ban indul, remélt működési élettartama legalább 7 és fél év lesz. Fedélzetén egy L-sávú (az 1,215–1,300 GHz frekvenciasávban működő), az apertúraszintézis elvét alkalmazó radarberendezést (synthetic aperture radar, SAR) visz magával. A tervek szerint szerint 693 km magasan, közel a pólusok fölött húzódó napszinkron pályán fog működni. A fejlesztést az Európai Űrügynökség (ESA) koordinálja, az ipari fővállakozó a Thales Alenia Space. Ők felelősek a műhold- és platformfejlesztésért, a rendszer-integrációért és -ellenőrzésért, valamint az indítás és az üzembe helyezés támogatásáért. Az Airbus Defence and Space tervezi és készíti az L-sávú SAR-berendezést.

    A ROSE-L fedélzetén repül majd a legnagyobb sík radarantenna, amelyet valaha egy űreszközre telepítettek. Felülete közel 40 m2-es (11 m × 3,6 m). (Fantáziakép: Airbus)

    A ROSE-L célja a természeti és civilizációs veszélyforrások monitorozása, a földhasználat feltérképezése, a mezőgazdaság és az erdőgazdálkodás támogatása, talajnedvesség-adatok szolgáltatása, valamint az Északi-sarkvidék jégtakarójának megfigyelése lesz. Mérései jól kiegészítik majd a Copernicus C-sávú SAR-rendszerének, a Sentinel-1 műholdsorozatnak az adatait. Mivel a hosszabb hullámhosszú L-sávú radar impulzusai képesek áthaladni az erdők lombkoronáján, a ROSE-L javítja a radaros képalkotási képességeket a sűrű növényzettel borított területeken.

    A ROSE-L legjobb felszíni felbontása 5–10 m, az üzemmódjától (és így a lefedettségi sávjának nagyságától) függően a visszatérési ideje egy adott terület fölé 3 vagy 6 nap lesz. A talajnedvesség-feltérképezést 25 m2 térbeli felbontással történik regionális léptékű képalkotás esetén, és 50 m2 felbontással globális léptékben. A ROSE-L a tengeri jégtakaró feltérképezését 20 m-es felbontással végzi majd.

    A ROSE-L a Copernicus műholdrendszerének bővítésére szánt hat különböző küldetés egyike, elsősorban a szárazföldek megfigyelésére és a vészhelyzetek kezelésére szolgál.

    Az Európai Unió megbízásából az ESA vezetésével készülő hat műholdas küldetés, amelyek a Copernicus – a világ már most is legnagyobb adatszolgáltatója a műholdas földmegfigyelés terén – jelenlegi képességeit bővítik majd. Ezek egyike a ROSE-L (középen jobbra). (Forrás: ESA)

    Kapcsolódó linkek

  • Szélturbinafarmok az Északi-tengeren

    Európában a tengeri szélerőművek a megújuló energiaforrások hasznosításának fontos eszközei. A villamos energiának a szélerőművekben történő előállítása segít csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását és ezáltal hozzájárulni a fenntarthatóbb jövő biztosításához. Az európai Copernicus földmegfigyelési program egyik Sentinel-1 radaros műholdjával készítették az alábbi képet, idén október 15-én. A tenger vize sötét, mivel nem a műhold irányába veri vissza a műholdról oldalirányban lebocsátott impulzusokat. A fémből épült szerkezetek ezzel szemben kitűnő radarreflexiót biztosítanak, így fényes pontokként jelennek meg a tenger sötét háttere előtt. A szabályos mértani alakzatokban, egymástól egyenlő távolságokban sorakozó szélturbinák közül a jobbra (északkeletre) látható, ritkásabban elhelyezkedő csoport Hollandiához, míg a balra (délnyugatra) fekvő sűrűbbek Belgiumhoz tartoznak. Feltűnő radarvisszaverő pontokként látszanak még a környékbeli vizeken úszó hajók is.

    (Forrás: Európai Unió, Copernicus Sentinel-1 műholdkép)

    Nem csak a Sentinel-1 műholdak ilyen látványos (hamisszínes) képei az érdekesek a szélenergia hasznosításával kapcsolatban, de a Copernicus program műholdas adatai segítik a tengeri szélerőművek tervezését, környezetük monitorozását, és hozzájárulnak biztonságos üzemeltetésükhöz.

    Kapcsolódó linkek