Áradás Afrikában

Posted on Leave a comment

Három délkelet-afrikai ország, Mozambik, Malawi és Zimbabwe lakóinak millióit érintette az Idai nevű trópusi ciklon és a nyomában érkező áradás. Az Idai március 15-én ért partot, és amerre elhaladt, hatalmas károkat okozott. Több ezer ember vesztette életét, lakóépületek, utak, mezőgazdasági területek kerültek víz alá. A ciklont egyenesen a déli félteke eddigi legpusztítóbb viharának minősítették.

Az Idai trópusi ciklon Madagaszkártól nyugatra, a szigetet a kontinenstől elválasztó Mozambiki-csatorna fölött, Mozambik felé tartva. A 800–1000 km kiterjedésű ciklonról az egyik Sentinel- 3 műholddal készült a kép. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2019 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)

Az európai Copernicus földmegfigyelő program radaros Sentinel-1 műholdjainak segítségével jól felmérhető az áradások által elöntött terület, ami a mentési és helyreállítási munkálatokhoz is segítséget jelent. Bár a becslések szerint a három ország jóval több mint kétmillió lakosát érintette a természeti katasztrófa, a keletkezett károk és veszteségek számbavétele még egyáltalán nem fejeződött be. A helyi hatóságok és a katonaság megfeszített erővel dolgozik a mentésen, amit nehezít a közlekedési és távközlési infrastruktúrában keletkezett kár is.

A március 19-én készült Sentinel-1 radarképen vörössel ábrázolták az árvízzel elöntött területeket Mozambikban, Beira kikötővárosa közelében, a Buzi folyó torkolatvidékén. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2019 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)

Az ilyen természeti katasztrófák esetén a Föld körül keringő műholdak nélkülözhetetlen segítséget nyújthatnak a helyzet átfogó felméréséhez. A mostani esetben is aktiválták azt a nemzetközi egyezményt (International Charter Space and Major Disasters), amelynek keretében a műholdüzemeltető országok és vállalatok gyorsan és ingyenesen bocsátják rendelkezésre a műholdas mérési adataikat és a feldolgozott térképeiket. Ugyancsak működésbe lépett a Copernicus program katasztrófahelyzetekre fenntartott szolgáltatása is (Copernicus Emergency Mapping Service, CEMS). Minden esetben többféle, optikai és radaros módszerrel szerzett műholdas adatot elemeznek, a szóban forgó területről rendelkezésre álló mérések alapján.

Kapcsolódó linkek:

Olajfolt az óceánon

Posted on Leave a comment

Március 12-én az Atlanti-óceánon, a francia partoktól mintegy 300 km-re kigyulladt, majd elsüllyedt az olasz zászló alatt hajózó Grande America. A 214 m hosszú teherhajó 365 konténert szállított, közülük 45-ben voltak veszélyesnek minősülő anyagok. A fedélzeten 2000 gépjármű is volt, valamint 2200 tonna olaj. A kiömlő olaj egyre nagyobb felületen elterülő foltja jól látható a radaros Sentinel-1 műholdpáros egyik tagjának képén.

A Grande America hajó hajótöréséből származó olajfolt március 19-én, egy Sentinel-1 műholdképen. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2019 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)

A március 19-én készített radaros amplitúdókép közepén sötét foltként jól elkülönül az olajfolt. Kiterjedése ekkor már kb. 50 km-es volt. A kisebb fehér pöttyök tengeti hajók, amelyek anyaga jó radarvisszaverő képességű. Ezek a környezeti károk mérséklésében vesznek részt. A francia hatóságok célja, hogy a partokig minél kevesebb jusson el az olajszennyeződésből. A kb. 4 és fél km-es mélységbe süllyedt Grande America hajóból még mindig szivárog az olaj.

Az apertúraszintézis elvén működő radarműholdakkal jól lehet követni a tengeri olajfoltok alakulását. Egyrészt sötétben és borult időben is „látják” a felszínt, másrészt a víz felszínén úszó olaj csillapítja a hullámzást, így onnan másképpen szóródnak vissza a műhold irányába az onnan lebocsátott radarjelek. A radaros amplitúdóképek lényegében a tengerfelszín hullámosságára vonatkozó információt hordoznak, így a sötéten megjelenő olajfoltok kitűnnek a környező szürkeségből.

Kapcsolódó linkek:

Közel a törés

Posted on Leave a comment

Az Antarktisz partjainál, a Weddell-tengerbe nyúló Brunt-selfjégnél 2016 októbere óta figyelik műholdas távérzékelési módszerekkel az akkor megindult, az közeli ünnep időpontja után a Halloween nevet kapott repedést. Ez előbb-utóbb egy London és külvárosai méretével összevethető jéghegy leszakadásához fog vezetni. A Copernicus program radaros elven működő, poláris pályán keringő Sentinel-1 műholdjai különösen alkalmasak a feladatra, hiszen a radarméréseket sem a hosszan tartó sarkvidéki éjszaka, sem a felhőborítás nem akadályozza. Ráadásul a radarhullámok áthaladnak a felső hórétegen is, felfedve a jég valódi szerkezetét és a repedéseket.

Az Európai Űrügynökség (ESA) nemrég tette közzé a Sentinel-1 radarképekből összeállított animációját, amelyen 2016 szeptemberétől egészen 2019 februárjáig követhetjük nyomon a helyzet alakulását, a repedés(ek) fokozatos szélesedését.

Sentinel-1 radaros műholdképek sorozatán a jégself repedései. (Videó: ESA)

A délről észak felé tartó, egyre táguló szakadék (alul), és a Halloween-repedés (fent) rövidesen összeér, már csak néhány kilométer választja el őket. Ha ez megtörténik, akkor semmi sem akadályozza meg a bal oldalt alul látható nagy táblát, hogy önállósodjon a parthoz kötődő, de a tenger felszínén úszó selfjégtől.

A Brunt-selfjég kiterjedése most a legnagyobb, legalábbis amióta a modern földmegfigyelő holdak képei elérhetők. Ugyancsak kisebb volt a mérete az 1960-as években, amikorról – az azóta a titkosítás alól feloldott – amerikai Argon kémműholdas felvételek állnak rendelkezésre. A Frank Worsley 1915-ös expedíciójakor elvégzett helyszíni felmérés is a mostaninál kisebb kiterjedésű jeget talált itt. Legutóbb 1971-ben szakadt le egy nagyobb jéghegy.

A Brunt-selfjég kiterjedésének változása az elmúlt évszázadban. Műholdas megfigyelések tanúsága szerint hamarosan egy nagy darab szakadhat le belőle. (Kép: módosított Copernicus Sentinel-2 adatok 2019 / Stef l’Hermitte, TU Delft)

A most letörőfélben levő darab északi része a képen középtájt, felül látható jégtorlódás (McDonald ice rumples) helyén még egy ideig rögzítve maradhat. A jégself anyaga itt felfekszik a sekély fenékre. Délen azonban semmi sem tartja vissza, hogy kiforduljon a tenger irányába, s idővel az áramlások hatására végleg eltávolodjon a parttól.

Habár a Brunt-selfjégről ez lesz a legnagyobb megfigyelt darab, amely letörik, mérete mégsem éri el az olyan nagy jéghegyekét, mint a Larsen-selfjégről nemrég leszakadt A68. A kutatók mégis attól tartanak, hogy a küszöbön álló esemény után felgyorsulhat a selfjég többi részének a darabolódása is. A folyamatok megfigyelésére mindenesetre ott lesznek a Sentinel-1 és – legalábbis a sarkvidéki nyár idején – az optikai Sentinel-2 műholdak is.

A selfjég bizonytalan állapota miatt be kellett zárni a 2017-ben a Halloween-repedéstől délre és a szakadéktól keletre áthelyezett brit Halley VI antarktiszi kutatóállomást. Az állomás korábban egész éven át lakott volt, de most már a harmadik tél telik el úgy, hogy ez nem lehetséges. Télen ugyanis szinte lehetetlen megközelíteni a bázist és kimenteni a személyzetet, ha erre szükség volna. A Brunt-selfjég területén az 1950-es évek vége óta üzemel állandó kutatóbázis. Ha a brit antarktiszi kutatóprogram (British Antarctic Survey) illetékesei 2016–2017-ben nem telepítik előrelátóan 23 km-rel arrébb, biztosabbnak tűnő helyre, most a szakadéknak a tenger felőli oldalán lenne.

Téli sarki fény a talpakon álló és elmozdítható Halley VI kutatóállomáson. (Videó: British Antarctic Survey)

Kapcsolódó linkek:

Volt tó, nincs tó

Posted on Leave a comment

Eltűnt a Harangodi-tó – lehetett olvasni a napokban a hírt a Nagykálló melletti víztározóval kapcsolatban. Az 1979-ben létesített, a Kállai-főfolyás felduzzasztásával kialakított tározóból nemrég teljesen leeresztették a vizet. A Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság illetékesei szerint a tározóban megépítése óta még nem történt nagyobb mederkotrás, viszont a vízminőséget rontó eliszaposodás miatt erre most már sort kell keríteni. A karbantartás a víz leeresztésével kezdődött. Az szabadra került tófenék iszapja most kiszárad, a munkálatok nagy része a nyárra várható. Az év vége felé pedig megkezdődhet a tározó feltöltése, hogy a 2020-as mezőgazdasági, halászati és turisztikai idényt már kellő mennyiségű vízzel várhassa a tó. A remények szerint javul a belvízelvezető rendszer üzembiztonsága, növekszik az aszályos időben felhasználható öntözővíz mennyisége és jobb lesz a minősége – olvashatjuk a Szabolcs Online cikkében.

Ha egy 75 hektáros vízfelület eltűnik, annak látszania kell a Copernicus program Sentinel földmegfigyelő műholdjainak felvételein is. Alább két képpárt mutatunk be a változások illusztrálására. Az egyik a látható és infravörös hullámhosszakon érzékeny Sentinel-2 műholdpáros adataiból készült, a vízfelületeket sötétkékkel kiemelő hamis színezéssel. A 2019. februári állapotot az egy évvel korábbival hasonlíthatjuk össze a csúszka elmozdításával.

(Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2018-2019 / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

Felül középen a Harangodi-tó 2018-ban – a helyén idén februárban már csak a leeresztés alatt álló tározó iszapja látszik, lilás árnyalatban. Közben alul egy másik vízfelület, a kisebb felületű, közepén kis szigetek sorozatával feltűnő Kállai-tó. Ennek színe nem változott, hiszen ott megmaradt a víz. Ha a környezetre is figyelünk, kivehető még a barnás és zöldes árnyalatok eltérő arányából, hogy a földeken a növényzet tavaly februárban fejlettebb volt, mint az idei év ugyanazon szakaszában.

A második képpár ugyancsak a 2018. és 2019. februári állapotokat hasonlítja össze, ezúttal a radaros Sentinel-1 műholdak segítségével. A színezés alapján a sima vízfelületek sötétek, hiszen azokról nem verődnek vissza radarjelek a műhold irányába. Nagykálló városának (középen alul) épületei ezzel szemben jelentős radarvisszhangot produkálnak (fényes sárga és fehér foltok). A 2019. február 13-án készült radaros Sentinel-1 műholdkép alapján a leeresztés közben a Harangodi-tározó déli oldalán maradt még némi víz.

(Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2018-2019 / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

Mind az optikai, mind a radaros műholdképek felső részén jól kivehető az M3-as autópálya hullámvonalra emlékeztető szakasza, amely az ideiglenesen most eltűnő Harangodi-tótól északra, kelet–nyugati irányban szeli át a tájat.

Kapcsolódó linkek:

Az Agung alatt

Posted on Leave a comment

Amikor az Indonéziához tartozó Bali szigetén 2017-ben kitört az Agung nevű vulkán, megkezdődtek a kutatások, hogy miért aktivizálódott több mint 50 év elteltével újra ez a tűzhányó. A Copernicus program radaros Sentinel-1 műholdjainak segítségével, kettő vagy több időpontban, azonos területről végzett apertúraszintézises radarmérések felhasználásával, interferometrikus (InSAR) módszerrel a felszín deformációit vizsgálták. A háromtagú kutatócsoport érdekes megállapításait nemrég a Nature Communications folyóiratban publikálta.

Az Agung 2017 novemberében tört ki. Az előző hasonló esemény 1963-ban volt, akkor közel 2000 ember életét oltotta ki a váratlan természeti katasztrófa. Most szerencsére nem követelt áldozatokat a feléledő aktivitás, a kitörést megelőző földrengéseket követően a hatóságoknak sikerült 140 ezer embert biztonságos helyre kitelepíteni. A vulkáni füst és hamu miatt mindenesetre fennakadások voltak a repülésben, turisták ezrei rekedtek Balin. 2017 óta az Agung időről időre az aktivitás kisebb jeleit mutatja.

Balin két rétegvulkán (sztratovulkán) található, az Agung és a Batur. A vulkáni kúpok távolsága mindössze 16 km. Viszonylag keveset tudnak azonban arról, hogy az alattuk található magma hogyan tör a felszínre. Már az 1963-as események idején is felmerült a gyanú, hogy a két vulkán a felszín alatt összeköttetésben lehet. Az Agung kitörése után ugyanis a Batur tevékenysége is megélénkült.

Az Agung (jobba lent) és a Batur (balra fönt) optikai műholdképe a Copernicus program egyik Sentinel-2 műholdjával készült, 2018. július 2-án. Az Agung kráterében levő fényes narancsszínű forró folt, amely az infravörös sávú felvételt felerősítő színezés jóvoltából látható, a folytatódó aktivitás jele. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2018 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)

Az Agung és környezete Sentinel-1 adatok alapján történő mostani felszíndeformáció-vizsgálatával és modellszámításokkal sikerült rájönni, hogy a friss magma hogyan mozog a felszín alatt. Az Agung északi oldalán 8–10 cm-es emelkedést detektáltak a kitörést megelőző intenzív földrengés-tevékenységgel egy időben. Mindkét jelenség a csúcstól kb. 5 km-es távolságban volt, ami arra utal, hogy a magma nem csak felfelé, de oldalirányba is mozog. Ez az első meggyőző bizonyíték arra, hogy az Agung és a Batur közös magmarendszerrel áll összeköttetésben. A felfedezés fontos lehet a jövőbeli kitörések előrejelzése szempontjából és megmagyarázza az 1963-ban tapasztalt párhuzamos aktivitást Bali két vulkánjánál.

Sentinel-1 radar-interferométeres mérések alapján a Bali szigetén fekvő Agung vulkán mellett 2017 augusztusa és novembere között nagy kiterjedésű területen jelentős felszínemelkedés történt, amit a képen a szivárvány színeinek változása illusztrál. Ennek modellezése alapján a kutatók arra jutottak, hogy az Agung és Batun magmarendszere a felszín alatt összekapcsolódik. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2017 / feldolgozás: University of Bristol / COMET)

Kapcsolódó link:

Az Alpok, kis ráadással

Posted on Leave a comment

Az Európai Űrügynökség (ESA) heti rendszerességgel jelentkező földmegfigyelési videósorozatának március 1-jei epizódjában egy viszonylag ritkán elkapható Sentinel-3 műholdképet mutattak be. Február 16-án ugyanis az egész Alpok fölött szinte felhőtlen volt az ég, így a hóval borított hegycsúcsokat semmi sem takarta el a Copernicus program e műholdjának kamerája elől.

Az Alpok az egyik Sentinel-3 műhold 2019. február 16-án készített, a valódi színeket visszaadó képén. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2019 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)

Az Alpok hegyvonulata 1200 km hosszú, nyolc különböző európai országot (Franciaország, Monaco, Olaszország, Svájc, Liechtenstein, Németország, Ausztria és Szlovénia) érint. Az Alpok kb. 200 ezer km2-es területén mintegy 20 millió ember él.

Az Alpok fölötti tiszta, felhőmentes légköri viszonyokhoz képest érdekes kontraszt figyelhető meg. A hegyvonulattól délre a Pó folyó völgyét ugyanis egyenletes, szürkés árnyalatú köd (és részben szmog) takarja. Még délebbre tekintve, Korzika szigetének legmagasabb hegyeit is hó borítja, csakúgy, mint az olasz „csizma” közepén az Appenninek csúcsait. A leginkább az Adriai-tenger olasz partjai mentén látható világosabb, türkiz színű vizet minden bizonnyal a folyók által a tengerbe mosott hordalék okozza.

A videón elkalandoznak az Alpoktól keleti irányba is, ugyanis a Sentinel-3 műholdkép jobb szélére ráfért az Ausztria és Magyaroroszág határán fekvő Fertő. A kis szürkészöld folt Közép-Európa legnagyobb lefolyástalan tavát jelöli. Még keletebbre feltűnik a több mint 75 km hosszan elnyúló Balaton is, a maga jellegzetes smaragdzöld színével.

Ráadás az Alpokhoz: a fenti műholdképnek a Dunántúlt is tartalmazó részlete a Fertővel és a Balatonnal. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2019 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)

Kapcsolódó linkek:

Szárazság, tüzek

Posted on Leave a comment

Február végén a tél végi száraz, hosszan tartó csapadékmentes időjárás miatt országszerte több helyen pusztítottak avar- és mezőtüzek. A legtöbbjük feltehetően emberi felelőtlenség miatt lobbant fel, annak ellenére, hogy tűzgyújtási tilalom van érvényben. Veszprém megye sem volt kivétel. Külsővatnál, a Marcal folyó mentén például hatvan hektáron égett a nádas. A celldömölki és pápai tűzoltók dolga volt a lángok megfékezése.

A tűz következtében felperzselődött nádas jól látható az európai Copernicus földmegfigyelési program Sentinel-2 műholdjainak képén. Alább egy február 27-én készített műholdképet mutatunk be, amely a csúszka elmozdításával összehasonlítható a tíz nappal korábban, február 17-én ugyanarról a területről készített képpel. Az infravörös sávban készült felvételeket is felhasználó színkombináció feketével emeli ki a leégett nádas helyét, sőt a terület szélén a még aktív tűzfészkek is jól azonosíthatók, narancssárga foltokként.

A képen nagyjából átlós irányban a Marcal csíkja húzódik, középen a mintegy hatszáz négyzetméteres területen leégett nádassal. A közeli települések balra lent Külsővat, jobbra Marcalgergelyi. (Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2019 / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

Kapcsolódó link:

Színes kondenzcsíkok

Posted on Leave a comment

Aki sokat nézegetett multispektrális optikai Sentinel-2 műholdképeket (például itt), vagyis amilyeneket több hullámhosszon (színben) egyszerre készített felvételekből állítanak össze, találkozhatott már a látómezőbe kerülő repülőgéppel. A sugárhajtású gépek pedig a felszín felett kb. 10 km-rel repülve időnként kondenzcsíkot is húznak maguk után, így hát természetes, hogy ilyesmi is felbukkanhat a műholdképeken.

A kondenzcsík valójában az erre alkalmas légköri viszonyok között mesterségesen létrejövő felhő. A repülőgép-hajtóművekből kiáramló égéstermékek a levegőben levő vízpára számára kondenzációs magvakat képeznek. Ha elegendő vízpára van jelen és az kifagy az aeroszol-szemcséken, akkor jön létre a csík az elhaladó repülőgép nyomában. Ez a keskeny mesterséges felhősáv néha igen rövid életű, szinte a szemünk láttára eloszlik. Máskor hosszabb időn át is fenn tud maradni, a légáramlatok hatására alakja megváltozik, szétterül.

Kondenzcsíkokat az égre feltekintve „alulról” is gyakran láthatunk. Ha nagy a repülőgép-forgalom és sokáig megmaradnak a csíkok, néha keresztbe-kasul rajzolják az eget. De a kondenzcsíkokat sosem látjuk szivárványszínűnek. Miért tűnnek akkor annak a műholdképeken?

Egy repülő vagy három? Miért szivárványszínű a kondenzcsík? A Copernicus program Sentinel-2 műholdpárosának egyik tagja 2018. december 19-én készítette az ehhez a képhez felhasznált felvételeket. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2018 / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

Ezt az érdekes kérdést járta körül blogbejegyzésében Tyler Erickson. Az elemzésének lényegét rövidített változatban mi is bemutatjuk. Illusztrációként egy tavaly december 19-én, Magyarország északnyugati csücske, pontosabban a Fertő fölött készített Sentinel-2 műholdképet használunk.

A Sentinel-2 műholdak MSI (Multi-Spectral Instrument) nevű kamerája 13 hullámsávban érzékeny, a spektrumnak a kéktől a közeli infravörösig terjedő tartományában. A különböző felvételeket (vagy akár ezek kombinációit) a vörös, zöld és kék alapszínekhez rendelve, előállíthatók a valódihoz hasonló, vagy akár mesterséges (hamis) színeket mutató műholdképek. A fenti kép rendre a B04, B03 és B02 jelű sávokhoz tartozó felvételekből készült, a rend kedvéért az ezeknek megfelelő hullámhosszak: 665 nm (narancs), 560 nm (zöld) és 490 nm (kék).

Ami először feltűnik, hogy három repülőgépet látunk, holott nyilvánvalóan az utasszállító gépek nem repülnek ilyen szoros „kötelékben” – vagyis a valóságban csak egy gépről van szó, a magyarázatot pedig valahol a felvételek készítésének módjában kell keresnünk. Ha megértjük, hogy miért látunk mégis három gépet, rögtön látni fogjuk azt is, miért fut egymás mellett látszólag ilyen sok párhuzamos kondenzcsík. Mivel mindegyik különálló felvételhez más-más alapszínt rendeltünk, amikor „kikevertük” a kombinált műholdképet, a szivárvány színeit nem kell már külön megmagyaráznunk: ha a csíkok – ahogy elvárnánk – átfednék egymást a különböző felvételeken, akkor a kondenzcsík is fehér volna.

De nem fedik. A Sentinel-2 kamerájának fókuszában a digitális képalkotó detektor úgy működik, hogy a műhold repülési irányára merőleges sorokban tapogatja le az alatta levő terepet, ahogy az űreszköz elhalad. A beérkező fényt színekre bontják, és a más-más pozícióban elhelyezkedő detektorelemekre vetítik. Így minden egyes hullámhosszon egy kicsit eltérő irányban „lát” a kamera. Ezt a hatást a műhold pályamagasságának ismeretében könnyen tudják korrigálni a felszínre vonatkozóan. (Ezért nem is látunk szivárványszínű, megtöbbszöröződött felszíni alakzatokat a képeken.) Viszont a repülőgép magasabban repül, így rá a felszínre vonatkozó korrekció nem működik helyesen. Természetesen a repülőgép magasságára is el lehetne végezni a korrekciót, ekkor azonban az alatta elterülő táj játszana a szivárvány színeiben, ami nem volna kívánatos – elvégre mégis a felszínt figyelik ezekkel a műholdakkal, nem a repülőgépeket.

A magasan repülő gépről is azt „hiszi” a rendszer, hogy egy felszíni alakzat, így a parallaktikus hatás korrekciója nem működik helyesen. A vázlatrajz nem méretarányos. (Illusztráció: Tyler Erickson / Google Earth and Earth Engine)

Végül az alábbi animáció segítségével figyeljük meg, hogy a fenti műholdkép összeállításához használt egyedi, egyszínű felvételek hogyan festenek, ha egymás után külön-külön megnézzük őket. Könnyen azonosítható, hogy a kombinált valódi színes képen melyik színes kondenzcsíkért melyik hullámhosszú Sentinel-2 műholdfelvétel felel. Érdekesség, hogy a valóságban dupla (vagyis a repülőgép két szárnya alatti hajtóművekből eredő) kondenzcsíkok távolsága és a parallaxisból adódó látszólagos távolságkülönbség éppen megegyezik, az egyes csíkok átfednek. Így lesz belőlük a színkeverés alapján látszólag négyféle különböző csík a kombinált képen.

(Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2018 / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

Fekete hó

Posted on Leave a comment

„Így néz ki a hó a pokolban?” – tette fel valaki a kérdést az orosz közösségi oldalakon, miközben sokan osztották meg a furcsa látványról készített fényképeket és videókat. A magyar sajtóig is elért a híre, hogy a napokban Szibériában, a Kemerovói területen fekete színű hó hullott. A leginkább Prokopjevszk, Kiszeljovszk és Lenyinszk-Kuznyeckij települések voltak érintettek. Az első két, százezer körüli lakosú város az alább bemutatott Sentinel-2 műholdképekre esik, középen Kiszeljovszkkal, délebbre Prokopjevszkkel.

(Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2019 / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

A két, valódi színeket mutató kép közül az első február 1-jén ábrázolja a behavazott tájat, ahogyan az a Föld körüli pályáról látszott. A második tíz nappal később, február 11-én készült. A változást a csúszka elmozdításával könnyen észrevehetjük. A második képen keresztben végig, legalább 50 km hosszan húzódik egy szürkés-feketés folt. Nem a hó olvadt el időközben a februári hidegben, hanem egy új réteg hullott rá. Ezt pedig a környező külszíni bányákból származó szénpor színezte feketére.

Ezen a vidéken a környezetszennyezés megszokott dolog, ami sajnos a lakosság egészségi állapotában is kimutatható. A mostani eset azonban még ott is kirívó, a helyi ügyészség vizsgálódni is kezdett az ügyben. A jelek szerint a prokopjevszki szénbányában hibásodott meg az a berendezés, amely a levegőbe jutó szénport lenne hivatott kiszűrni.

Kapcsolódó link:

Szenegambia-híd

Posted on Leave a comment

Két nyugat-afrikai ország, Gambia és Szenegál kereskedelmének fellendítését várják attól az újonnan megépült útszakasztól és hídtól, amely az országokat kelet–nyugati irányban kettészelő Gambia folyón ível át. A nem kevesebb mint 63 éve tervezgetett hidat 2019. január 21-én avatták fel ünnepélyes keretek között, a két államfő jelenlétében.

A Szenegambia-híd az átadása előtt, az európai Copernicus program egyik Sentinel-2 földmegfigyelő műholdjának valódi színeket visszaadó felvételén, 2019. január 5-én. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2019 / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

A két ország közül a kisebbik, Gambia területe (alig több mint 10 ezer km2) teljes egészében Szenegáléba ékelődik, a Gambia folyó partjai mentén hosszan benyúlva. Nyugatról az Atlanti-óceán határolja, egyetlen szomszédja pedig Szenegál. Így az új híd és a hozzá tartozó 25 km-es útszakasz csatlakozó része is gambiai területen épült meg, de jelentősen hozzájárul Szenegál északi és déli vidékeinek összeköttetéséhez is. Gambia egyébként a kontinentális Afrika legkisebb területű állama, sík területen fekszik, lakosainak száma megközelíti a 2 milliót. Gambia meglehetősen elmaradott, ásványi kincsekkel nem rendelkező, főleg a mezőgazdaságból élő ország.

Új híd épült Nyugat-Afrika legnagyobb folyóján, a Gambián. Az elmúlt három évből származó Sentinel-2 műholdképekből összeállított animáció az építkezés folyamatát illusztrálja. A képek 2016, 2017, 2018 és 2019 januárjában készültek. A híd tágabb környezetét 2019. január végén készített Sentinel-3 és Sentinel-2 műholdképek mutatják be. (Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2016–2019 / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

A 100 millió dollárba kerülő út- és hídépítést PPP konstrukcióban valósították meg, vagyis a befektetés fejében a magánberuházó kapta meg a hídpénz szedésének jogát. A finanszírozáshoz az Afrikai Fejlesztési Bank is hozzájárult.

Kapcsolódó linkek: