Ismeretterjesztés

  • Copernicus: még 1,6 milliárd ember

    Az európai földmegfigyelési program adatainak közvetlen felhasználására a közelmúltban együttműködési megállapodást kötött az Európai Bizottság Brazíliával, Chilével, Kolumbiával és Indiával.

    Korábban hasonló egyezmények születtek már az Amerikai Egyesült Államokkal és Ausztráliával is. Azt is lehet mondani, hogy az új partnerekkel együtt a Föld népességének immár egyharmada elsődleges hozzáféréssel rendelkezik az Európai Unió (EU) földmegfigyelési programjában keletkező hatalmas mennyiségű, szolgálatszerűen és jó minőségben biztosított műholdas adathoz. Az Európán kívüli hat partnerországban a kormányzatok, regionális és helyi hatóságok, tudományos kutatók és vállalkozások is élvezhetik a Copernicus által biztosított szabad hozzáférést. A méréseket egyebek mellett környezeti monitorozásra, a klíma változásának kutatására, katasztrófahelyzetek megelőzésére és kezelésére tudják használni.

    A márciusban aláírt megállapodások értelmében a partnerországok közvetlen, szélessávú hozzáférést kapnak a műholdas adatokhoz, valamint hozzájutnak a Copernicus tematikus szolgáltatásai által előállított információkhoz is. Cserébe Brazília és India saját (állami fenntartású) földmegfigyelő műholdjairól származó friss és archív adatokat ajánl fel a Copernicus számára. Ugyancsak fontos, hogy a műholdas mérések értelmezését, kalibrációját elősegítő helyszíni mérési adatok is nagyobb területről állnak majd rendelkezésre.

    Philippe Brunet, az Európai Bizottság Belső Piaci, Ipar-, Vállalkozás- és Kkv-politikai Főigazgatósága (DG GROW) űrpolitikáért, a Copernicus programért és a védelmi iparágakért felelős igazgatója (jobbra) a Brazíliával kötött Copernicus partnerségi megállapodás aláírásakor. Brazil részről az aláíró Ricardo Galvão (igazgató, INPE) volt. (Kép: copernicus.eu)

    A megállapodások jól mutatják az európai Copernicus program globális jelentőségét: nem csak a műholdas mérések fedik le az egész bolygót, de felhasználásuk is kiterjed jóval kontinensünk határain túlra. Mint ahogy a környezeti hatások, a klímaváltozás sem korlátozódik egy-egy ország vagy országcsoport területére. A problémáink közösek, a megoldásukra is együtt kellene törekednünk. Ahogy közös érdek a társadalmi-gazdasági fejlődés elősegítése, fenntartása is, amiben a földmegfigyelési adatok egyre nagyobb jelentőséghez jutnak. A most belépő partnerországok területén ráadásul olyan, globális szempontból is felbecsülhetetlen természeti értéket jelentő területek találhatók, mint az amazóniai esőerdők vagy a Gangesz deltája. Ezek védelméhez a Copernicus műholdas adatait, eredményeit sikerrel alkalmazhatják. Az egyezmények nyomán remélhetőleg bővül a szakmai együttműködés a Copernicus programban részt vevő államok (az EU 28 tagországa, valamint Norvégia és Izland) valamint a partnerországok intézményei, gazdasági szereplői között.

    Kapcsolódó linkek:

  • Vízminőség és Sentinel

    A tavak, tározók és a tengerek part menti szakaszai alapvető állomások a víz körforgásában. Állapotuk, vízminőségük naprakész ismerete ökológiai, gazdasági szempontból, valamint a közelükben élő emberek életminősége szempontjából is nagyon fontos. A tavakból és víztározókból származik ivóvizünk egy része. A vizeket sportolásra, kikapcsolódásra, közlekedésre is használjuk.

    Az Európai Unió Horizont 2020 kutatás-fejlesztési programja által támogatott EOMORES projekt feladata megbízható, fenntartható és teljesen automatizált vízminőségi információs rendszer kialakítása, amelyet aztán az állampolgárok, a hatóságok és üzleti vállalkozások is hasznosíthatnak. A rendszer egyik alapját a Copernicus program Sentinel műholdjai által távérzékeléssel gyűjtött adatok jelentik.

    A vízminőséget hagyományos módon mintavételezéssel és a vízminták laboratóriumi elemzésével követik nyomon. Ennek az eljárásnak azonban számos hátránya van. A helyszíni mintavétel időigényes, az analízis költséges. A méréseknek sem az időbeli, sem a térbeli felbontása nem elegendően jó, hogy a vízminőség változásait pontosan követni lehessen velük. A Copernicus program szabadon hozzáférhető, szolgálatszerűen biztosított, megbízható és hosszú időtávon is rendelkezésre álló műholdas adatai szinte kínálják magukat a vízminőség-monitorozó alkalmazáshoz.

    Az EOMORES projektben három fő forrásból érkező információt használnak fel. Az egyik a műholdakkal nyert adathalmaz, a másik a helyszíni elemzés, amelynek során kiválasztott pontokon akár napjában több alkalommal is végeznek méréseket, szinte folyamatos adatsorokat állítva elő. A különböző adatforrások egységes kezelését ökológiai modellezéssel oldják meg, amellyel szimulálni tudják a vízminőség változását három dimenzióban és az idő függvényében is. Így például előre tudják jelezni az algavirágzást vagy a habképződést. Az adatok komplex elemzésével és modellezésével a remények szerint a vízügyi hatóságok igényeinek megfelelő operatív szolgáltatást tudnak majd nyújtani.

    A Sentinel-2B műhold legelső képeinek egyike az Adriai-tenger partvidékéről, Albániában a Karavastai-öbölről és környékéről készült tavaly ilyentájt, 2017. március 15-én. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2017 / ESA)

    A projekt egyelőre a munkát megalapozó első évén van túl. Az év folyamán hat európai országban (Olaszország, Litvánia, Észtország, Finnország, Nagy-Britannia és Hollandia) területén végeztek helyszíni mérési kampányokat, ökológiai és vízügyi szempontból változatos területeken.

    Kapcsolódó linkek:

  • Jeges Balaton

    Már-már azt hihettük, hogy ezen a télen nem borítja jég hazánk legnagyobb tavát, a Balatont. (Az idei tél általában sokkal kevésbé volt fagyos, mint a tavalyi, amikor még a Dunán is jégtáblák és jégtorlaszok jelentek meg.) De 2018. február legvége a nagy lehűléssel végül rácáfolt a várakozásokra. Ha vastag, korcsolyázásra alkalmas jég nem is alakult ki a tavon, a tavasz előestéjén mégis látványos képeket készíthettek a part menti sekélyebb szakaszokon és az öblökben, valamint a magas vízállás miatt közvetlenül a part mentén is képződött jeges alakzatokról.

    Jég a fonyódi Balaton-parton 2018. február 26-án. (MTI Fotó: Varga György)

    Ami a műholdképeket illeti, nem vagyunk ennyire elkényeztetve. Az időszakra jellemző erős felhőborítottság megakadályozta, hogy optikai műholdfelvételek segítségével „lessük meg” felülről a természeti jelenséget. Az európai Copernicus program Sentinel-2 műholdjainak adatbázisában nem szerepel olyan február végi kép, amelyen jól látható volna a felszín a Balatonnál. Szerencsére azonban támaszkodhatunk a radaros Sentinel-1 műholdakra. A radarjelek számára a borús, felhős idő ugyanis nem akadály. A sima vízfelszín a radarképeken sötét, mivel a műholdról oldalirányban lebocsátott impulzusok a tükröző felületről más irányban verődnek vissza. Ha viszont jég képződik a Balatonon – méghozzá úgy, hogy közben a hullámzás miatt a jégfelszín nem sima, hanem egyenetlen és töredezett lesz –, akkor létrejön radarvisszhang. A korábban teljesen „fekete” Balaton helyén a Sentinel-1 radaros amplitúdóképén megjelennek különféle mintázatok, elsősorban a déli part menti sekélyebb helyeken. A különbséget érzékelteti a 2018. február 21-én és 6 nappal később, 27-én készített hamis színezésű radarképek alábbi összehasonlítása. A csúszka mozgatásával változtatható, melyik képből látunk többet.

    (Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2018 / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

    A tavasz már tényleg nem várathat soká magára, így ez a kevés jég sem lesz maradandó a Balatonnál.

    Kapcsolódó linkek:

  • Vissza a Bering-szorosba

    Nemrég Sentinel-2 és Sentinel-3 űrfelvételek segítségével ellátogattunk az Észak-Amerikát (pontosabban az Egyesült Államokhoz tartozó Alaszkát) és Ázsiát (Oroszország távol-keleti „végét”) elválasztó Bering-szoroshoz, azon belül is Diomede-szigetekhez. Ott a két ország szárazföldi területeit kevesebb mint 4 km távolság választja el egymástól.

    Úgy alakult, hogy az Európai Űrügynökség (ESA) nagyjából ezzel egy időben szintén a Bering-szorost választotta múlt heti földmegfigyelési ismeretterjesztő videósorozatának témájául. Ráadásul hogy teljes legyen a Copernicus földmegfigyelő műholdak arzenálja, a radaros Sentinel-1 műholdak mérései alapján készült képpel tudjuk most kiegészíteni múltkori blogbejegyzésünket a Bering-szorossal kapcsolatban.

    A színpompásra sikerült kép hamis színezésű. A 2017. december 11-én, 23-án és a 2018. január 4-én készített radarfelvételekhez rendre a kék, vörös és zöld alapszíneket rendelték. Így azok a reflektáló felületek, amelyek mindhárom időpontban erős radarvisszhangot produkáltak, jellemzően fehéreknek tűnnek. A színes részeken viszont időközben változások történtek.

    A Sentinel-1 felvételeiből hamis színezéssel készült radarkép a Bering-szorosról és környékéről. A kép előállításához három különböző 2017-es és 2018-as időpontban végzett méréseket használtak fel. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2017–2018 / feldolgozás: ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)

    A legjelentősebb változás természetesen a tengeri jégtakaróban figyelhető meg az eltérő, mintegy négy hetes időszakot felölelő mérési időpontok között. Míg a jégről a műhold irányába visszaszóródnak a kibocsátott radarjelek, a sima tengerfelszínről nem, így az sötétnek látszik. A Bering-szoros az északi sarkkörtől alig valamivel délebbre fekszik, így az északi félteke telén jég borítja. Ezen a mostani télen a jégtakaró a szokásosnál sokkal kisebb kiterjedésű volt. Egyrészt a dél felől érkező szokatlanul meleg tengeráramlatok hatására hamarabb megkezdődött az olvadás. Másrészt a viharok következtében a kialakult jégréteg is jobban feltöredezett. Ezeken a hatásokon felül az is hozzájárult a kevés jéghez, hogy a jégmentes tengerfelszín többet tud elnyelni a beérkező csekély napsugárzás energiájából, mint a fehér jégtakaró.

    A radaros műholdakkal végzett távérzékelés különösen hasznos a jégtakaró változásainak detektálására. Ráadásul a sarkvidéki teljes sötétség vagy rövid nappalok, illetve sűrű felhőborítás mellett is mindig alkalmazható, ellentétben az optikai földmegfigyelő műholdakkal. A Sentinel-1 méréseit is felhasználják a hajózás segítésére, a tengeri jégtakaró kiterjedésének rendszeres megállapításához, az úszó jéghegyek mozgásának előre jelzéséhez. A jégborítás hosszú távú nyomon követése a klímaváltozás hatásainak kutatásához, modellezéséhez is alapvető fontosságú információval szolgál.

    Az ESA földmegfigyelési videósorozatának február 23-ai epizódja a Bering-szorosról készült Sentinel-1 radarkép bemutatásával.

    Kapcsolódó linkek:

  • A tegnap és a holnap szigetei

    Csak két kis kopár sziget a Bering-szorosban, és mégis különlegesek, a fekvésük miatt.

    Ha valaki megkérdezné, hogy melyik ország fekszik a legközelebb az Amerikai Egyesült Államok kontinentális területeihez – persze azokon kívül, amelyekkel közvetlenül határos, mint Kanada és Mexikó –, akkor nem biztos, hogy rögtön rávágnánk a helyes választ: Oroszország! Az Ázsiát és Észak-Amerikát elválasztó Bering-szoros a legkeskenyebb részén csupán 82 km széles.

    De a két nagyhatalom szomszédos területei még ennél is sokkal közelebb fekszenek egymáshoz. Az európai Copernicus földmegfigyelő program Sentinel-2 műholdjaival készített alábbi képeken a Bering-szorosban található Diomede-szigetek két tagja látható. Ez első kép nyáron készült, a kopár felszínt mutatja. A másik októberi, azon mindkét szigetet fehér hó borítja. A harmadikon nem is nagyon lehet megkülönböztetni a szárazföldeket a tenger töredező jégtakarójáról.


    A Diomede-szigetek valódi színeket mutató Sentinel-2 műholdképeken, 2017. július 21-én (fent), október 29-én (középen) és április 2-án (lent). (Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

    A bal oldalon látható Nagy-Diomede Oroszországhoz tartozik, ez egyben az ország legkeletibb fekvésű helye. Még keletebbre tőle, a képek jobb oldalán látható Kis-Diomede már az Egyesült Államoké. A két kis szigetet – és így a két országot – mindössze egy 3,8 km széles tengerszoros választja el. A hidegháború idején a vasfüggöny analógiájára jégfüggönynek is nevezték az itteni országhatárt.

    Ráadásul nem csak a tengeri államhatár, de a nemzetközi dátumválasztó vonal is a Diomede-szigetek tagjai között húzódik. Ha valaki Kis-Diomede szigetéről Nagy-Diomede felé tekint, valójában a „jövőbe lát”, hiszen ott már eggyel későbbi napot mutatnak a naptárak (az időzónák sajátos definíciója miatt pontosabban 21 óra a különbség a két sziget között). Az orosz sziget egyébként jelenleg lakatlan, rajta csak egy meteorológiai megfigyelőállomás működik. Az amerikai Kis-Diomede nyugat felén található a Diomede nevű falu, valamivel több mint száz lakossal.

    Áttekintésül, a két sziget elhelyezkedése a Bering-szoros legszűkebb részén, a két kontinens között, a Sentinel-3A műhold OLCI (Ocean and Land Colour Instrument) műszerének 2017. július 20-án készült nyári képén. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

    Kapcsolódó linkek:

  • A Mátra alján

    Sentinel-2 műholdképek alapján összehasonlíthatjuk, hogyan festettek az űrből a Gyöngyös környéki földek 2017 nyarán és őszén.

    Az európai Copernicus földmegfigyelési program 13 színben érzékeny Sentinel-2 műholdjainak adataiból előállítható olyan térkép is, amely a zöld növényzet jelenlétét mutatja. Az ún. normalizált vegetációs index (Normalized Difference Vegetation Index, NDVI) egy elterjedten használt, egyszerű mérőszám, amely a fotoszintetizáló növényzet klorofilltartalmára utal. A növények által a közeli infravörös és a vörös tartományban visszavert fényintenzitás különbségének és összegének a hányadosáról van szó. Ezek a Sentinel-2 „nyelvére” lefordítva a B04 és B08 jelű sávok.

    Ilyen NDVI térképek összehasonlítását mutatja az alábbi ábra, amelyen a csúszkával változtathatjuk, hogy a 2017. július 4-én vagy a két hónappal később, szeptember 2-án készült képből lássunk-e többet. Az ábrázolt terület a Mátra déli oldalán található. A kép közepe táján a legfeltűnőbb (és növényzettel biztosan nem borított) alakzat a Mátrai Erőmű Zrt. külszíni lignitbányái közül a visontai déli bányamező, amely a Detk, Ludas, Karácsond és Halmajugra községek által határolt területen fekszik. A külszíni fejtéstől keletre, a képen balra kicsit felfelé jól kivehető Gyöngyös városa. A visontai bányától északra két vízfelület is látható, a nagyobbik a Markazi-víztározó. A műholdképen feltűnnek még itt-ott halastavak, amelyek geometrikus mintázatuk és világos színük alapján könnyen azonosíthatók, hiszen ott növényborítás nincs. (A júliusi időpontban a derült eget Gyöngyöstől keletre és északkeletre egy-egy kisebb felhő zavarta.)

    (Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2017 / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

    A kép közepe táján, kelet–nyugati irányban húzódik az M3-as autópálya csíkja, amely a külszíni fejtést délről egy nagyobb kanyarulattal kerüli ki. A kép tetején a Mátra erdői egybefüggő, sötétzöld foltként jelennek meg mind a júliusi, mind a szeptemberi képen. Korántsem ennyire állandóak a mezőgazdasági táblák, amelyeknek szögletes foltjai határozzák meg a leginkább a táj kinézetét felülről. Szeptemberre már jórészt lezajlott a szántóföldi növények betakarítása, így a vegetációs indexet mutató térképen szembetűnő a sötétzöld foltok megritkulása.

    A Sentinel-2 műholdakkal és más multispektrális távérzékelő űreszközökkel végzett méréseket természetesen nem csak ilyen látványos képek készítésére lehet használni. Az adatok a növényborítottság változásának hosszú távú vizsgálatától kezdve a növényzet egészségi állapotának felmérésén át a termésbecslésig számos alkalmazást segítenek.

    Kapcsolódó linkek:

  • A világ legnagyobb tányérja

    Ezzel a címmel jelent meg a Magyar Csillagászati Egyesület Meteor folyóiratában a kínai FAST (Five-hundred-meter Aperture Spherical radio Telescope) rádiótávcsőről szóló cikk. A 48. évfolyamában levő Meteornak a mostani a jubileumi, 500. száma. Ez szolgáltatta az apropót az 500 m átmérőjű óriási rádiótávcsőről szóló írás megjelentetéséhez is.

    A Meteor 500. számának borítója. A folyóirat nyomtatott formában beszerezhető a Magyar Csillagászati Egyesületnél, a szervezet tagjai illetményként kapják. (Kép: MCSE)

    Kína délnyugati részén, Kujcsou (Guizhou) tartományban, festői karsztvidéken épült fel a világ legnagyobb rádióteleszkópja. Ünnepélyes átadása 2016 szeptemberében megtörtént, de még beletelik egy-két évbe, amíg a rádiócsillagászok teljesen ki tudják használni a monumentális berendezés nyújtotta lehetőségeket. Hogyan és miért épp ott épült? Miért ilyen nagy? Hogyan működik és milyen megfigyelésekre fogják alkalmazni? Ezeket a kérdéseket járja körül a cikk, amely elolvasható a Meteor 500. száma szabadon letölthető pdf változatában.

    Az 500 m-es rádiótávcső meglehetősen feltűnő jelenség a világűrből is, így műholdképeken jól kivehető. A cikk egyik illusztrációja az európai Copernicus földmegfigyelési program Sentinel-2B optikai és infravörös távérzékelő műholdjának képe, amelyet itt a valóságoshoz közeli színekben is bemutatunk.

    A FAST rádióteleszkóp (25° 39′ 11″ északi szélesség, 106° 51′ 24″ keleti hosszúság) és környezete a Sentinel-2B földmegfigyelő műhold 2017. november 7-én készült képen. (Kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2017 / Geo-Sentinel)

    Kapcsolódó linkek:

  • Sentinel-3B: sikeres tesztek

    Befejeződtek a Copernicus földmegfigyelő program következőnek pályára állítandó műholdja, a Sentinel-3B tesztjei. Az űreszközt most becsomagolják, és hamarosan, márciusban indulhat is Oroszországba, azon belül is Pleszeckbe, ahonnan a tervek szerint áprilisban egy Rokot hordozórakéta és Briz-KM végfokozata segítségével kerül majd Föld körüli pályára.

    A műhold az elmúlt évét a Thales Alenia Space üzemében, a franciaországi Cannes-ban töltötte, ahol összeszerelték és a szokásos szigorú ellenőrzéseknek vetették alá. Mivel a műholdak mostoha körülmények között – légüres térben, a napsütés és az árnyék miatt hatalmas hőmérsékleti ingadozásoknak kitéve – működnek, felbocsátásuk során pedig a rakéta tetején jelentős rázkódás, vibráció éri őket, ráadásul utólag, a Föld körüli pályán már nem javítható meg egy esetleges hibájuk, a kiterjedt teszteknek meghatározó szerepük van a startkészültség megállapításánál.

    A Sentinel-3B műhold a Thales Alenia Space üzemcsarnokában. (Kép: ESA / S. Corvaja)

    A Sentinel-3 műholdak többféle fedélzeti berendezésükkel az óceánok, a szárazföld, a jégtakaró és a légkör vizsgálatára is alkalmasak. A Sentinel-3 adatai – mint ahogyan a Copernicus programban keletkező adatok általában – szabadon hozzáférhetők bármely potenciális felhasználó számára. A tengeri alkalmazások közül kiemelésre érdemes a vízfelszín hőmérsékletének és a vízszint változásainak mérése, az időjárás-előrejelzés, a tengerek szennyezettsége felmérésének segítése. A szárazföldek fölött a Sentinel-3 adatokat például a felszínborítás, a növényzet, a városi hőszigetek, az erdőtüzek vizsgálatára lehet alkalmazni.

    A Sentinel-3B felbocsátásával jelentős mérföldkőhöz érkezik az Európai Unió Copernicus programja. A Sentinel-1 és -2 sorozatból már teljes a műholdpáros, most a Sentinel-3 is kiegészül a második taggal. Így mindhárom, egymást kiegészítő adatokkal szolgáló konstelláció kiépítése befejeződik. A jövőben az idővel elöregedő műholdak utánpótlásáról kell majd gondoskodni.


    A Sentinel-3 holdak felépítése és műszerezettsége. (Videó: ESA / ATG medialab)

    A Sentinel-3 műholdpáros első, A jelű tagja már 2016 februárja óta van pályán. Az azonos műszerezettségű ikerpárja, a Sentinel-3B ugyanazon a pályán, de 140°-os különbséggel fogja követni. A Sentinel-1 és -2 páros esetén ez a különbség 180°, vagyis azok mindenkor a Föld éppen átellenes pontja fölött repülnek. A Sentinel-3 esetén az óceáni áramlások jobb vizsgálata miatt választották a 140°-os konfigurációt. Mielőtt azonban – hosszas beüzemelés után – elkezdene működni a két műholdból álló teljes rendszer, a Sentinel-3B kezdetben csak 223 km-rel (időben kifejezve csupán fél perccel) követi a Sentinel-3A-t. Erre a mintegy négy hónaposra tervezett szoros kötelékrepülésre azért van szükség, hogy a két műholdon levő különböző műszeregyüttesek apró különbségeit kimutathassák, kalibrálhassák. Ezek után lesz a lehető leginkább egyenértékű a két Sentinel-3 hold. Az egymást követő Sentinelek hosszú éveken-évtizedeken át szolgáltatnak majd adatokat például a klíma változásának pontosabb megértéséhez, így alapvető fontosságú, hogy ugyanazt és ugyanúgy mérjék.

    Kapcsolódó linkek:

  • Vízhiány Fokvárosban

    A Dél-afrikai Köztársaság törvényhozási fővárosa és negyedik legnagyobb települése, a 3,7 millió lakosú Fokváros lehet a világ első olyan metropolisa, amely egyszerűen kifogy az ivóvízből. Hiába minden vízfogyasztási korlátozás, az előrejelzések szerint április közepére már nem fog víz folyni a csapokból, az esős évszak pedig általában májustól szeptemberig tart. A drámai jelenség oka az évszázados rekordot döntő szárazság és a népesség gyors növekedése. Míg a populáció 1995 és 2018 között közel 80%-kal növekedett, a víztározói kapacitás ugyanebben az időszakban csak 15%-kal.

    A környék fontos víztározóinak szintje most már kritikusan alacsony, és ez műholdfelvételeken is jól látszik. A NASA földmegfigyelési honlapján (Earth Observatory) részletes cikkben foglalkozik a fokvárosi vízhiánnyal. 2014 és 2018 között készült Landsat műholdképek felhasználásával készített térképeken bemutatják a tározók vízfelülete kiterjedésének fogyatkozó trendjét, illetve a grafikonokat közölnek a vízszinteknek az évszakos emelkedések és csökkenések hullámain túlmutató, évek óta csökkenő értékeiről.

    A város hat nagy tározója összesen 898 millió liter víz befogadására alkalmas, de idén január végén ennek a mennyiségnek már csak a negyede volt bennük. A legnagyobb és egyben a leglátványosabban fogyatkozó tározó a Theewaterskloof. Ez biztosítaná a város vezetékes vízellátásának a felét, de mostanra már csak a kapacitásának alig több mint 10%-a található benne. Sőt még ez az érték is csalóka, hiszen a gyakorlatban nehéz kinyerni a tározóból az utolsó maradék vízkészletet.

    Rendszeres olvasóinknak eszébe juthat, hogy ha vízfelület és műholdas távérzékelés, akkor radar! A műholdas radarképeken a sima vízfelületek sötét színükkel ütnek el a környezetüktől, mert a nyugodt vízről nem verődik vissza a műhold irányába radarimpulzus. Az európai Copernicus program Sentinel-1 radaros műholdpárosának első tagja, a Sentinel-1A már 2014 áprilisa óta pályán van, és annak az évnek az októberétől érhetők el szolgálatszerűen az adatai. A műhold párját, a Sentinel-1B-t két évvel később bocsátották fel. A Sentinel-1 adatok által felölelt időszak tehát már elegendően hosszú ahhoz, hogy a Theewaterskloof víztározó változásait megfigyelhessük a radarképeken.

    Az itt bemutatott képpár az évnek közel ugyanazon szakaszában, de bő 2 év időkülönbséggel készült. A csúszka mozgatása segít megfigyelni, hogy ez alatt a rövid idő alatt is mennyit változott a tározó vízfelülete. A hamis színezésű radarképek közül az első 2015. december 8-án, a második nemrég, 2018. január 26-án készült.

    (Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2015-2018 / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

    Kapcsolódó linkek:

  • Egy vulkán, három műholdfelvétel, öt kép

    A Fülöp-szigeteken, Manilától 330 km-re délkeletre, Luzon szigetén január közepe óta ismét működésbe lépett a Mayon nevű tűzhányó. A „tökéletes vulkán”, amelynek kúpja teljesen szimmetrikus, 1616 óta több mint 30 alkalommal tört ki, így az egyike a legaktívabbaknak a Földön. A környékbeli településekről több tízezer embert kellett kitelepíteni, a levegőbe került vulkáni hamu fennakadásokat okozott a légi közlekedésben.

    Az alábbi képeken a Copernicus program Sentinel-2 műholdjainak egyikével január 30-án készített felvétel három különböző színezésű változatát láthatjuk. A látható és infravörös fény 13 különféle színében érzékeny Sentinel-2 holdak felvételeiből a hullámhosszak megfelelő kombinációival más-más felszíni tulajdonságokat lehet kiemeli.

    (Animált kép: módosított Copernicus Sentinel adatok 2018 / ESA, CC BY-SA 3.0 IGO)

    Az első kép a Mayon és környéke természeteshez közeli színeit mutatja, nagyjából úgy, ahogy az emberi szem érzékelné. A második feltűnő alapszíne a piros. A hamis színezés ezzel emeli ki a növényborítást. A vulkáni láva pusztítása jól megfigyelhető: ott, ahol a növényzet elpusztult, a domináns szín a piros helyett a szürke és a fekete. A harmadik kép színezésével, a közeli infravörös hullámhosszakon készített felvételek kiemelésével pedig a friss, forró láva jeleníthető meg.

    A műholdfelvétel készítésének napján szerencsésen sikerült elkapni egy olyan időszakot, amikor a Fülöp-szigetek fölött nem volt sűrű felhőtakaró, így a műhold kamerája „lelátott” a felszínig. A képeket csak néhány kisebb felhő fehér fehér foltja tarkítja.

    A Copernicus program radaros Sentinel-1 műholdjait nem zavarja a felhőzet. Alább két, a Sentinel-2 felvételhez közeli időpontokban készült radaros amplitúdóképet mutatunk be. Az egyik január 26-án, a másik 28-án készült. Ha már fent is hamis volt a színezés, akkor legyen itt is az: a „fekete-fehér” radarképeken az intenzitást az adott képpont fényessége jelképezi, de a műholdak a lebocsátott és a felszínről visszaverődő rádióhullámokat többféle polarizációs állapotban is detektálják. Ezek kombinációjával alakítható ki egy színes kép.

    (Képek: módosított Copernicus Sentinel adatok 2018 / Sentinel Hub / Geo-Sentinel)

    A két Sentinel-1 radarképet összehasonlítva feltűnő, hogy az egyiken a vulkáni hegykúp keleti, míg a másikon a nyugati oldala világosabb. Mintha más-más irányból lenne megvilágítva. Ez lényegében így is van. A közel 700 km magasan keringő Sentinel-1 műholdak a radarjeleiket a repülési irányhoz képest jobbra, oldalirányba, a szélessávú interferometrikus (Interferometric Wide Swath, IW) észlelési módban a függőlegessel 29,1° és 46° közötti szöget bezárva bocsátják le a Földre. Az erre merőleges hegyoldalról így erős visszhang érkezik, míg a másik oldalt a domborzat leárnyékolja. A két kép közti különbség oka tehát, hogy az egyik mérést északról délre vezető (ún. leszálló) irányban, a másikat délről északra haladva (felszálló irányban) készítette egy Sentinel-1 műhold.

    Kapcsolódó linkek: